Igazságszolgáltatás

Befogadóképessége végtelen, közölnivalója rengeteg, és ehhez való tehetsége kimeríthetetlen – 1956 szeptemberében ezt írta naplójába Pallavicini-Andrássy Borbála, amikor unokatestvérét, a börtönéből szabadult festőművészt, Batthyány Gyulát Polgárdiban, egykori inasa otthonában meglátogatta. Voltaképpen e szavakkal summázható az a kiállítás is, amely a műgyűjtő Kieselbach Tamásnak és segítőtársainak köszönhetően, április végéig a Kieselbach Galériában, azt követően pedig Győrben, a Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeumban Batthyány Gyula életművét eddig még soha nem látott teljességben mutatja be. Az igazságszolgáltatás jelszavával.

Gróf Batthyány Gyula Batthyány Lajos gróf letartóztatását ábrázoló festményén dolgozik

A Budapesten, a Szent István körút 5. szám alatti, immár fogalommá vált Kieselbach Galériában megtekinthető kiállítás Molnos Péter által jegyzett katalógusa, gróf Batthyány Gyula albuma – a műfaji kötelmeket sutba vágva – akár a hosszú időn át megfontoltan elfeledtetett művész monográfiájának is tekinthető. Olyan tudományos igyekezettel összeállított műnek, amely az 1887 és 1959 közt élt arisztokrata életének és munkásságának minden fontos fejezetét kimerítően tárgyalja s hatalmas dokumentumanyaggal igazolja. A művész előkelő rokonságát a fő helyen. A híres família ugyanis, „minden hagyomány ellenére” csak segítette a gyermek Batthyány Gyula művészi ambícióit, és soha nem gátolta. („Minden Andrássy szerette a festészetet – nyilatkozta a már elismert festő a Film, Színház, Irodalomnak –, vagy maga is festett s rajzolgatott, mint – kontár”.)

Batthyány Gyula legelső bemutatkozását Kézdi-Kovács László elismerő szavait idézve ismerhetjük meg Molnos Péter könyvéből. Másként nem is igen lehetne, a gróf korai műveit ugyanis nagyobbrészt fotók őrizték meg. A már érett művész munkáinak jelentős része is elpusztult, vagy ismeretlen helyen rejtezik. Mint a kiállítás-megnyitón is elhangzott, „adatokkal bizonyítható tény, hogy Batthyány Gyula ma ismert képeinek száma nem éri el az egykori életmű húsz százalékát: minden festmény és rajz mögött, amelyet ma tanulmányozni lehet, legalább másik öt lappangó, vagy örökre megsemmisült alkotás rejtőzik”. Kézdi-Kovács Lászlónak a Pesti Hírlapban 1904 decemberében megjelent méltatása mindenesetre a lényeget adta közre a mindössze 17 esztendős „műkedvelőről”: Komoly tehetség, van olyan képe, amelyet akármelyik francia mester aláírhatná…

Tíz esztendővel később – amint az a látványnak is pazar Kieselbach kiadványban olvasható – Batthyány Gyula dús fantáziáját és dekoratív érzékét dicsérték a műítészek, és eredetiségét hiányolták. „A mondén élet eleganciáját a keleti művészet ópiumfüstjével keveri, s ezeknek fantasztikus vegyülékéből lázas, álomszerű látomásokat teremt”. A művész egyébként, ha kérdezték, közérthetően, tömören fogalmazta meg alkotói alapelveit: „Az igazi remekmű mindig könnyed… Könnyűszerrel, de biztos készséggel megjeleníteni a lét napos szépségeit: ez művészi ideálom. A művészet legyen diadala az örömnek…”

Előkelő hölgy képmása háttérben az esti Budapesttel

Batthyány Gyula egyébkén rövid időn belül a magyar arisztokrácia és a hazai színművészet kedvenc portréfestője lett. Ezt azonban életében sem, holtában sem bocsátották meg neki pályatársai. A sokoldalúságát – hogy könyveket is illusztrált, díszlet- és jelmezterveket is készített, festőiskolát vezetett, önálló grafikai albumokat jelentett meg – még kevésbé. Egyetlen festőtársaság, vagy művészi csoportosulás sem hívta tagjai közé; nemességnek azt a légiesen elegáns és nagyvonalú változatát, amely művészetét eleve meghatározta, a két világháború között sem igen tudták elviselni az emberek. Később azt sem, hogy a gróf, aki egyben sikeres művész is, egyáltalán a világra született. „Oszlásszagú, dekadens művészetével” hozakodtak elő, amikor Széchenyi István születésének 150. évfordulójára szánt albumát is dicsőíthették volna; amikor a tegnapból igyekezett „kiolvasni a jövőt és megérteni a vajúdó jelent”. A Molnos féle albumnak, de a kiállításnak is tiszteletre méltó gesztusa, hogy az 1950-es években válogatott törvénytelenségek által ellehetetlenített művészről sem felejtkezett meg, noha csak sejthető, hogy Batthyány Gyula, a kémkedés vádjával elitélt, és Márianosztrán fogva tartott művész, ha csak tehette, a börtönfalak közt is rajzolgatott. Azt viszont megint csak Pallavicini-Andrássy Borbála 56-os naplójára hivatkozva hozzák a könyv olvasóinak a tudomására, hogy a törődött öregember, börtönéből szabadulván, nyomban munkához látott. „Az emberiség világtörténelmét illusztrálta”. Amikor pedig rácsok mögött töltött éveiről kérdezték, epigrammatikusan válaszolt: „Ezt csak ember bírja ki, ökör belepusztult volna”.

Kieselbach Tamásnak, aki nélkül sem az új Batthyány-kiállítás, sem a könyv nem állt volna össze, régi „mániája”, hogy az előítéletekkel körülbástyázott életműveket tényleges értékeik szerint, az adott kor hiteles lenyomataként idézze meg, méghozzá a lehető legnagyobb nyilvánosság előtt. Ma már szinte köztudott, hogy az ő missziójának (is) köszönhető, hogy Aba-Novák Vilmos, Derkovits Gyula, Schreiber Hugó művészi hagyatékáról elfogulatlanul lehet beszélni. Az a sorozat, amelyben ezek az életművek a helyükre kerültek, az Igazságszolgáltatás címet viseli. Aligha számolt a címadó azzal az általános érvényű beidegződéssel, hogy a bíráskodásra, ítélkezésre, a jurisdictio részvétlen nyelvezetére hangolt kifejezéssel a legtöbb ember nem tud mit kezdeni. Batthyány Gyula életműve fölött azonban, hogy, hogy nem, ez a szó is lüktetni kezd, ez a cím is életre kel, és visszamenőleg is minősíti a nemes vállalkozást: minden méltatlanul kezelt művészi alkotásnak igazságot kell szolgáltatni, kivétel nélkül. Még jó, hogy vannak olyan gyakorlott szakemberek, akik önszántukból is munkához látnak…

Molnos Péter: gróf Batthyány Gyula, Kieselbach § Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum, Budapest – Győr, 2015. Ármegjelölés nélkül

2015. március 18.

vissza >>