Kallódó emberek

Nem John Huston ’61-es filmjére gondolok, a szánni s szeretni valóan édes Marilyn Monroe-val a középpontban, amikor a vetítővásznon vagy a televízió képernyőjén megjelenő, kallódó emberekre hivatkozom, hanem azokra az ide-oda vetődő emberekre, akiket az utóbbi időben a dokumentumfilmesek fedeztek fel és mutattak be. Akikkel a budapesti őszben megrendezett filmszemléken (is) találkozhattunk, ha esetleg köz- és kereskedelmi televízióink műsorán nem figyeltünk fel rájuk. A szabadon – állami támogatás nélkül –, önkéntes szakmai társulásként prosperáló, nemzetközi dokumentumfesztivál, a BIDF (Budapest International Documentary Festival) is felvonultatta őket, a 2014. október 13-án debütáló magyar filmhét is, legfeljebb az elsőként említett rendezvénynél ügyetlenebb organizációban.

Jiři Láska nevében hordja a szerelmet, amúgy a szerelemmel semmi dolga

Szerelem úr történetét (a 73 perces dokumentumfilmnek, amely a 2013-as jihlavai fesztiválon a legjobb dokumentumfilmnek járó díjat nyerte el, a cseh Smrzová Dagmar a rendezője) szeptember 26-án délután a Corvin moziban népes nézőközönség figyelte. Szabó Szonja Ammenét hárman, ha néztük, október 13-án délután, a MOM Parkban. Igaz, a vagy hat esztendőn át forgatott Amment több helyen is bemutatták, köztelevízióink is műsorukra tűzték, „természetesen”, nézhetetlen adásidőben, mégis fájdalmas volt azzal az érdektelenséggel farkasszemet nézni, amely ezt az 55 percet, és általában az utóbbi évek dokumentumfilmjeit, ismeretterjesztő munkáit október 13 és 19 között körülvette. Hiábavaló lett volna az az igyekezet, amely Kelet-Közép-Európa dokumentaristáit az utóbbi időben magával ragadta? Haszontalan a szándék (amelyet, amúgy, az utóbbi időben a Magyar Médiatanács is támogat), hogy ne csak a sikereseket és a szépeket mutogassák, és velük együtt a gátlástalan törtetőket, az önérvényesítés féktelen bajnokait, de az esendőket, a tétován tájékozódókat, a testi-lelki betegségeknek, esetleg a társadalmi előítéleteknek kiszolgáltatott felebarátainkat is?

A harmadik X-en épp’, hogy túljutott Szabó Szonjától láthattunk már figyelemre méltó játékfilmet (Komoly dolgok című munkája 2010-ben, a 41. Magyar filmszemlén a diák-zsűri fődíját nyerte el), bábfilm-sorozatot (Lóti és Futi az M2 műsorán mostanság is megjelenik); az ukrán – román - magyar határ mentén levő Szatmárcsekén forgatott Ammen azonban új oldaláról mutatja be a rendezőt. Kamerájával Magyarország egyik legszegényebb településének a tán legszegényebb utcáját, a „cigánysort” pásztázta végig, 2005 és 12 között többször is. Jelen volt, amikor messzi földről hittérítő érkezett hozzájuk, hatalmas rakományának egyik része vallásos irodalom, a másik, a terjedelmesebb, élelmiszer, és a hétköznapi életvitel többi nélkülözhetetlen kelléke. Látjuk, amint megkereszteli az újszövetségi történetekre fogékony csekei szegényeket, és a kereszténység újoncaiból vallási közösséget toboroz, majd sebesen távozik. Az új életfilozófiával, erkölcsi renddel birkózó társaságot, persze, idővel egyre több nézet- és érdekellentét osztja meg, hasogatja szét. Van, aki az utóbb érkező hittérítőkhöz áll át, és van, aki eredeti életmódjához kanyarodik vissza. A térség protestáns lelkésze siet a segítségükre: mindnyájan Isten gyermekei vagyunk, mondja, s mindenkit meghív a templomába, hogy „együtt szolgáljanak”. Imával, énekkel, hangszeres zenével, kinek mi megy jobban. A cigánysorról érkezők igen hatásosan énekelnek…

Az Ammen című dokumentumfilmből megismert emberek Szatmárcsekén élnek, és keresztények szeretnének lenni

A Majdnem szép életünk című dokumentumfilmet Bulgáriában forgatták (rendezője Svetoslav Draganov), de, hőseinek élethelyzeteit és színtereit látva, az az érzése az embernek, hogy ezt a 85 percet akár nálunk is összehozhatták volna. (Vagy a vélünk 45 éven át közös társbérletben vergődő szomszédjainknál.) A három testvérnek, kiknek majdnem szép életét követhetjük figyelemmel, csak a vezetéknevük közös, meg a nagymamájuk, aki időnként összetereli őket. A film kezdőjelenetében anyjuk sírjánál, hogy borral locsolgassák, az utolsóban, hogy az öreg hölgy koporsójánál talán utoljára megfogják egymás kezét. A három fiatalember egyébként, miközben kudarc-halmok tornyosulnak körülöttük, igen derülátó, erősen hisznek benne, hogy álmaikat előbb-utóbb megvalósíthatják. A legidősebb egyszer majd fodrászversenyt nyer, a középső szerzetesi fogadalmához hű szolgája lesz az Úrnak, a legkisebbik pedig műfajoktól független tévésztár a legnézettebb tévéadón… Környező világukat nem csak gyönyörűnek, de ígéretesnek is tartják, önmagukat pedig, „valahol” az élet csodálatos produktumának. Végtére is nem rohadt almák vagyunk – ezt mondogatják.

A három testvérnek, Jamesnek, Alexandernek és Bobbynak csak a vezetéknevük ugyanaz, meg az életfilozófiájuk: makacsul hisznek benne, hogy csodálatos világban élnek

Szerelem úr, a magyarországi HBO műsorán is gyakorta feltűnő, 75 perces dokumentumfilm láttán ki-ki meggyőződhet róla, talán még náluk is joviálisabb egyéniség. Pedig, mint környezete állítja, kicsit fogyatékos (valójában skizofrén). Kortársaival voltaképpen semmilyen kapcsolata nincsen, mozgáskorlátozott nagymamájával él egy fedél alatt. A szerelemmel sincs semmi dolga, noha a nevében fő helyen szerepel, és emiatt gyakran élcelődnek vele az emberek. (Hősünket Jiři Láskának hívják, és a láska szó a fiú anyanyelvén szerelmet jelent.) Viszont az elektronikus technikát az élet ajándékának tekinti, ha csak teheti, a web-oldalakat böngészi. Tizenegy éves kora óta maga is készít felvételeket, sajátos összeállításain igen jól szórakozik. „Alapfokon” tisztában van korunk legfontosabb tudományos felfedezéseivel, úgy tűnik, a géntérképről, a Homo sapiens humán genomjáról, sőt, a Humán Genom Projektről (HGP) is hallott egyet és mást. És most azt reméli, egyszer majd látni fogja a saját genetikai „PIN kódját”…

Godfrey Reggio szerint, aki 14 évi csendes imádkozás után lépett a nyilvánosság elé, s akit a kísérleti dokumentumfilm-rendezés úttörőjeként szokás emlegetni, azt szokta mondani, „a filmművészet mindig dokumentumfilm”. Meghökkentő megállapítás ez, annyi szent, korábban én is óvatosan bántam vele. Mostanában azonban, hogy azt látom, az igazán érdekes embereket és történeteket a dokumentumfilmek szolgáltatják a nézőknek, hogy a hétköznapok válogatott abszurditásait kedves, mulatságos és örökkön örökké reménykedő sehonnaiak és nincstelenek életpéldái láttán tudjuk könnyedén elviselni, kénytelen vagyok azzal előállni, hogy napjainkra valóban a többség számára ismeretlen társadalmi rétegeket, régiókat és gubancokat becserkésző dokumentumfilmnek jött el az ideje. Feltéve, persze, hogy igazán kíváncsiak vagyunk rá, kik között, milyen környezetben és miként élünk.

2014. november 4.

vissza >>