Jáki Teodóz Magyar Örökség díja

„Égből küldött mentő hágcsó”

Ma, március 21-én, délelőtt 11 órai kezdettel Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia székházában – ez évben első alkalommal – adják át a polgárok javaslatai alapján odaítélt Magyar Örökség díjakat. A kitüntetettek: Halász Judit, Tolcsvay László, Koncsol László szlovákiai magyar költő, a Marosszéki Kodály Zoltán Gyermekkar; posztumusz: Bálint Tibor erdélyi író, Csapodi Csaba és Csapodiné Gárdonyi Klára, valamint Jáki Sándor Teodóz bencés szerzetestanár. A „vándorapostol”.

A költő, Nagy Gáspár „Égből küldött mentő hágcsónak” nevezte. A jogtudós, egyetemi tanár, Kukorelli István „modern kori Julianus barátnak”, akinek a történelmi Magyarország volt a kolostora. Szeretett csángó magyarjai, kiknek 1992 óta minden esztendőben, Nagyboldogasszony ünnepén, augusztus 15-én ő mutatta be a számukra engedélyezett évi 1 (!) magyar nyelvű szentmisét a bukovinai búcsújáró helyen, Kacsikában, „szürke fejű öreg bácsóként” emlegették.

Az 1929-ben, Győrben született Jáki Sándor, akit 1952-ben (!) szenteltek pappá – ekkor kapta szerzetesi keresztnevét, a Teodózt – 1978-ban, Domokos Pál Péter biztatására indult el először Moldvába, hogy, amint később ő maga megfogalmazta, „a legtávolabbra szakadt, legárvább, hitükben leghűségesebb katolikus magyar testvéreinket” felkarolja. Jó ideig számlálta moldvai utazásait, ám a századik után felhagyott sorjázásukkal. Inkább arról beszélt, lelkesen, hogy a moldvai csángó nyelvjárás szavai állnak a legközelebb az Ó-magyar Mária siralom és a Halotti Beszéd nyelvezetéhez. Akik e tájon – „elcsángolt nemzettestként” – magyarnak megmaradtak, már a nyelvújításban sem vehettek részt, ezért beszélik a magyar nyelvnek eredetibb, archaikusabb változatait.

De nem csak a csángók földjén, másutt is, mondhatni, mindenütt megjelent a Kárpát-medencében, ahol kisebbségi magyar közösségekre találhatott. Hetvennyolc évesen – Majnek Antal megyéspüspök meghívására – Kárpátaljára látogatott, hogy a magyar történelmi emlékekben gazdag városokat, Ungvárt, Munkácsot, Beregszászt, Nagyszőlőst megismerhesse, lakóit a győri bencés templom kamarakórusával „tele is énekelje”. Bármerre járt, mindenütt megszólaltatta a helybéliek saját népénekeit. Így tudatosította az anyaországtól messze szakadt közösségekben, hogy minden egyházi óvás és politikai tiltás ellenére, igenis szabad az elődeiktől örökölt, énekes imádságaikat megőrizni s énekelni. (Szent vagy, Uram! címmel 1931-ben jelent meg Budapesten az a népének XX. századi reformját elindító gyűjtemény, amely a régi dallamváltozatokhoz írt új szövegeket tartalmazta. A katolikus templomokban ettől fogva ezeket énekelték.)

Jáki Teodóz rendületlenül hirdette, s tanúsította is, hogy „az ének által az ember többre tanítható és jobbá tehető”, hogy a századok során a népi vallásosság, a hit segítette, és segíti folyamatosan is az anyaországtól messzire szakadt felebarátainkat magyarságuk megtartásában. Jártában, keltében ötezer népdalt gyűjtött – emlékei szerint a legelső egy csángó altató volt: „kukujj el, mámának, kicsi legénykéje” –, s még annál is több értékes embert ismert meg. Például Benedek Mártont, a moldvai csángó magyar orvost, aki belgyógyászi praxisa mellett – titokban – teológiai tanulmányokat folytatott. 1980-ban vatikáni engedéllyel szentelték pappá, ám, amikor ez kitudódott, halálra verték. (Benedek Márton boldoggá avatásáról Rómában fognak dönteni.)

Az élők sorából 2013-ban távozó Jáki Teodóz gyakran és szívesen beszélt meghatározó gyermekkori élményeiről. Arról az először tízéves korában tanulmányozott Kogutowicz féle térképről, amely a világban élő magyarokat feltüntette; szüleiről, elemi iskolai tanítóiról, akik arra bíztatták, szeretettel forduljon minden közösségétől elszakított magyar felé. Pannonhalmi tanulóéveiről is, amikor egy Dohnányi-tanítvány – Herszényi Bálint –, és egy Rómában végzett egyházzenész, Szigeti Kilián tanította. A budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskoláról is, ahol az 50-es években ének-zenetanári és karvezetői diplomát szerzett. A legboldogabban azonban zarándokútjaira emlékezett. „Valahányszor hazajövök a határainkon túl élő testvéreim közül, magyarságtudatomban… mindig megerősödöm” – ezt hajtogatta.

Az egyházi könnyűzenéről vallott nézeteit Hamvas Bélára hivatkozva adta közre: „A zenei hazugság a legelvetemültebb valamennyi hazugság közül, mert az embert a legvédtelenebb oldaláról demoralizálja”.

A csángókról írt könyve, a szerinte is legárvább népcsoportot megjelenítő, „igaz tudósításai”, a Justra Szolgáltató és Kereskedő Kft. jóvoltából, öt kiadást értek meg, ennek ellenére napjainkban, a könyvkereskedésekben egyetlenegy példányt sem találni belőlük. De nem csak a Csángókról, igaz tudósítások című könyv hiánycikk mostanság, hanem a szerzője is. Az „Égből küldött mentő hágcsó” s az ember, aki „vállán vitte a hitét”. Munkács és Nagyszőlős katolikus templomaiban talán a legfájóbban, miután állami televíziójában Vlagyimir Putyin mindenki szeme láttára, füle hallatára a minap azt nyilatkozta, a kijevi államcsíny óta „Oroszország készen áll(t?) atomfegyvereinek készenlétbe helyezésére is”. Lehet, hogy a Magyar Örökség díjjal jutalmazott Jáki Teodóz, immár a túlsó partról, miután mindenki más ez ügyben csődöt mondott, az ének által őt is jobbá tudná tenni?

2015. március 21.

vissza >>