A zseni, aki az érvényesülésre
rá se rántott

Nem tudom, hogy a középiskolások számára előírt média- és filmismeretek listáján szerepel-e a több Oscarral is jutalmazott Good Will Hunting című amerikai film. Ha nem, érdemes volna a kötelező, vagy, legalább az ajánlott mozgóképes alkotások sorába fölvenni. Gus Van Sant 1997-es rendezése mifelénk, mostanában könnyen elérhető: március 28-án és 29-én az AMC műsorán látható (28-án 21.00, 29-én 18.45 órai kezdettel); az RTL2 április 4-én 22.50-kor vetíti.

A páratlanul tehetséges rosszfiúnak és pszichológusának a története filmen „belül és kívül” is mindent megváltoztatott; Robin Williams-nek is, Matt Damon-nek is a legeslegjobb alakításaként tartják számon

Will Hunting-nál zűrösebb fickót nagyítóval sem találhatnánk, folyton folyvást balhézik, iszik, vitatkozik (ez utóbbit roppant felkészülten és tömérdek tudás birtokában cselekszi). Csendesebb perceiben pedig, két bunyó közt a legmenőbb tudósokat is leköröző matematikai feladványokat old meg, könnyedén. Fantasztikus képességeit dél-bostoni cimborái sejtik valamelyest, a nagynevű egyetemi oktatók fel is ismerik. Sőt: értékelik. Elhivatott tanárként, tudományukat istenítő szakemberként, a nagy felfedezés után csakis a zseni megmentésén munkálkodnak. Ki önzőn, ki önzetlenül. Tudva tudják, az olyan tehetség „befogása”, mint amilyen a Will nevű fenegyerek, a tanárnak dicsőségére, a tudományos életnek, a társadalomnak hasznára válik. Ehhez képest – véleményük szerint –minden más szempont elhanyagolható, még az is, hogy a fiú mit szeretne kezdeni rendkívüli képességeivel, mindközönségesen: az életével.

Különböző, törvény szülte kényszerítő körülményeknek és a véletleneknek köszönhetően a zabolátlan géniuszt egy hozzá több tekintetben is hasonlító pszichológus gondjaira bízzák, voltaképpen e két deviáns elem „párviadala” tölti ki a Good Will Hunting című film cselekményét. Persze, nagyot téved, aki azt hiszi, nyúlós-ragadós lelkizéseket kell befogadnia, ha a Good Will Huntingot választja. Épp ellenkezőleg: a mesterien megírt forgatókönyvnek – Matt Damon és Ben Affleck munkájának –, valamint a két nagyszerű színész, Robin Williams és Matt Damon alakításának köszönhetőn, rendkívül feszült, váratlan fordulatokban és izgalmas párbeszédekben bővelkedő két órával lehetünk gazdagabbak, percnyi üresjárat nélkül. (Matt Damont egyébként a Pusztuló jelen, vészes jövő című riport-dokumentumfilmsorozatban láthattuk legutóbb, a klímaváltozás lehetséges következményeit soroló, az AXN műsorán futó produkcióban is elégedetten nyugtázhattuk a jelenlétét.)

Az 1998-as Oscar-díj átadásakor Robin Williams a legjobb férfi mellékszereplőnek járó elismerést vehette át, Matt Damon, a film főszereplője – filmbéli barátjával és játszótársával, Ben Affleckkel közösen – a legjobb eredeti forgatókönyvért odaítélt jutalmat

Meglehet, a 18 esztendővel ezelőtt a függetlenek táborából érkező Gus Van Sant által rendezett film fentebb sorolt érdemein kívül, mai magyar lelkiállapotunk is közrejátszik abban, hogy a Good Will Huntingot más mozgóképes alkotásoknál nagyobb figyelemmel fogadjuk. Közgondolkodásunk mostanában araszolgat azon felismerések irányába, amelyeket tőlünk Nyugatra az eszesebbek már évtizedekkel ezelőtt nem csak, hogy felfedeztek, de kezelni is próbáltak. Nevezetesen, hogy a tehetség nemzeti érték, megmentése, támogatása, futtatása pénzösszegekkel mérhetetlen kötelesség.

A Good Will Hunting című film életre hívói azonban ennél jóval többet is népszerűsítenek: azt a vadkapitalizmus által elfedett-feledtetett nézetet, hogy az érvényesülésnél is többet ér az egyes ember önértékelése, közösségi békéje, személyes boldogsága. Ma Magyarországon a nyilvánosság előtt a tehetségpártolásról nem sok szó esik. Bezzeg az érvényesülésről, a mindent átható karriervágyról! Amint azt a sebesen átalakított közmédia március idusán elszenvedett, látványos kudarca is tanúsítja, napjainkban a „csiszolatlan gyémántok” korát éljük: elég, ha valakiről azt állítják – esetleg a „fénykő” maga –, hogy „csiszolatlan gyémánt”, és máris fontos hivatalt, megjelenési fórumot kap az illető. Arról azonban nem szól a fáma, hogy menet közben kik csiszolják a hirtelenjében felfedezett csiszolatlanokat. Netán az örök időkre csiszolatlannak megmaradt, középkorú csiszolatlanok?

Rossz tulajdonság, elismerem, mégsem tudok vele leállni, az olyan sokat mondó történeteket, mint amilyennel a Good Will Hunting című film is szolgál, szorgalmasan át szoktam ültetni hazai viszonyaink közé. (Mentségemre szolgáljon, ezen akció „fordítottjáról” is tudomást szereztem, Gus Van Sant, a Good Will Hunting rendezője, saját állítása szerint, a mi Tar Bélánktól tanultakat szokta munkáiban alkalmazni.) Most is megkérdem magamtól, vajon mi történne egy takarítófiúval minálunk, ha az egyetemi folyosó söprögetése közben világraszóló matematikai megoldásokat firkantana a hirdetőtáblára? Észrevenné, s utánanyúlna valaki? S mi a helyzet idehaza a tehetséges deviánsokkal, főleg, ha rendőröket ütlegelnek? Volna, aki megkeresné s meg is találná a megfelelő pszichológust számukra, hogy a börtönfalak közül kimenekítse őket? Tudom, Matt Damonék filmmeséje sem az Egyesült Államok-beli hétköznapian valóságos helyzetet ragozza. S azt is, hogy a Good Will Hunting „csak” példabeszéd. De legalább az ifjú nemzedékek érdekében példázódik, rendületlenül. És mi beszélhetünk róla…

2015. március 24.

vissza >>