A szabadság erős kalapács

Március 15-én Tatárbeszéd címmel Liszt Ferenc 1848-49-es magatartásáról írt jegyzetem olvastán többen is jelezték, honlapomon is szívesen olvasnák a 2011-ben, a „hű rokon” 200. születésnapja alkalmából a Magyar Nemzetben megjelent írásaimat. Íme, az első, a 2011. március 15-i ünnepi számban közreadott megemlékezés „a nemzeti elégedetlenség lángjait szító” Liszt Ferencről.

Liszt Ferenc magyar nemzeti viseletben, a zongorán a Második magyar induló kottalapjai. Barabás Miklós festményét az 1846-ban még az utca embere által is a legismertebb magyarként számon tartott művészről a hazai nemesség rendelte meg, és a hűséges barát, Karátsonyi Guidó fizette ki

Harminchatodik születésnapján egy gyönyörű cigányasszony azt jósolta Liszt Ferencnek, hogy „a jövő hamarosan átszakítja a gátakat”. A pár hónappal később szinte egész Európát megrázó forradalmi eseményeket jövendölte meg – mondogatta később az akkor már Európa-szerte ünnepelt férfiú, a leghíresebb magyar, akiről nem csak szülőhazájának vezető egyéniségei, de a Habsburg birodalom belügyérei is tudták, hogy, ha csak teheti, „a nemzeti elégedetlenség lángjait szítja”. Gyermekként hagyta el hazáját, és híres előadóművészként tért haza, hogy árvíz sújtotta honfitársain segítsen. Pozsonyi koncertjén eljátszotta a titkosrendőrség által különösen lelkesítőnek, tehát veszélyesnek tartott Rákóczi-indulót, és ettől fogva a konzervatív hivatalosságok gyanúja kísérte lépteit. Idehaza viszont „a nemzeti büszkeség része” lett. Ezt maga Liszt Ferenc is tudta s vállalta, mi több, büszkén hirdette: „Én is ehhez a régi, erőteljes fajtához tartozom, én is ehhez a betörhetetlen nemzethez tartozom, mely még biztosan jobb napokat lát majd!”

A „nemzeti elégedetlenségnek” úgyszólván mindegyik főszereplőjét ismerte, az 1848–49-es szabadságharc mellékszereplői közül többel is életre-halálra szóló barátságot kötött. Első magyarországi útján, Pozsonyban annak a Batthyány Lajosnak a vendége volt, akit tíz évvel később a forradalom mártírjaként kellett elsiratnia. Széchenyi Istvánnal is gyakorta találkozott, a legnagyobb és a leghíresebb magyar közt felszikrázó rokonszenvet nemcsak a gróf naplójegyzetei, de Liszt Ferenc levelei is tanúsítják. A sors fintora, hogy a legfontosabb mondatait éppen ahhoz a kémnőhöz írt küldeményében fogalmazta meg Széchenyi Istvánról, akit Liszt Ferencnek és 48-as pártfogoltjainak a megfigyelésével bíztak meg. „Mérhetetlenül nagy szolgálatot tett Magyarországnak – írta Agnes Street-Klindworthnak Széchenyiről Liszt Ferenc –, ahol jogosan örvendett páratlan népszerűségnek mindaddig, míg Kossuth felül nem kerekedett a locsogásával, és az egész nemzetet tévútra nem vezette… Ha következetesen és hűségesen követték volna Széchenyi példáját és módszerét, Magyarország ma minden bizonnyal erős és virágzó volna – ide visszatérni azonban, félő, már túlságosan késő. A dolgok ezen állása bizonyára megfelel másoknak, de közülünk azok, akik őszintén szeretik hazájukat, lelkük legmélyén bánkódnak emiatt”.

Nagy barátja volt Liszt Ferencnek a koltói földesúr, Teleki Sándor, 1848–49-ben Bem tábornoknak, később Garibaldinak az egyik legkedvesebb katonája. És meghitt bizalmasa a katolikus pap, Schwendtner Mihály, a szabadságharc tábori lelkésze, akit először halálra, majd többévi várfogságra ítéltek. Nem a katonai táborokban és a csatamezőn nyújtott lelkészi szolgálataiért, hanem, mert cikket írt a Nemzeti Hírlapban. Schwendtner apát amnesztiával szabadult, és a Duna partján álló pesti plébániatemplomban folytatta hivatását. Lelkészi hivatalában egy szoba mindig Liszt Ferencet várta.

Amikor 1848 tavaszán Európa lángra lobbant, Liszt Ferenc új életének építőköveit kereste Weimarban, az orosz cár birodalmából utána szökő Carolyne Wittgenstein hercegné oldalán. Ezt akkor is, később is, sokan felhánytorgatták neki. A legkegyetlenebbül Heine, aki korábban is a beteg lelkű férfiak dühével támadta Liszt Ferencet, ahol csak tudta. Azt rótta fel bűnéül a német költő, akit, mellesleg szólván, senki nem látott a forradalmi harcok közelében, hogy nem vérzett el a barikádon vagy a csatamezőn: „Itt Liszt, a Franz, de ő okos, / Él s nem fekszik véres-fehéren, / Nem ölte meg horvát, orosz/ Magyarországon…” Heine mit sem tudott róla, honnan is tudhatta volna, hogy Liszt Ferenc, útban Doborján felé – hol főúri kedvesének szerény szülőházát akarta megmutatni –, nemzeti színű kokárdával a gomblyukában járta végig a forradalmi Bécs barikádjait. Sem azt, hogy a felkelőkkel való találkozás hatására „munkáskórust” komponált. „A szabadság erős kalapács, mely soha többé nem eshet ki a kezünkből” – így szólt a forradalmi ihletésű zenemű szövege, amit Liszt Ferenc csak akkor szándékozott nyilvánosságra hozni, amikor „a forradalmi helyzet kissé lecsillapodik”. Mint Alan Walker, minden idők legkiválóbb Liszt Ferenc-életrajzának a szerzője írja: „Sok magyarhoz hasonlóan, ő Batthyány és Széchenyi útjával rokonszenvezett, akik törvényes úton igyekeztek bizonyos szabadságot kivívni a magyar nemzet számára”.
A birodalmi főváros lázas ifjai láttán bizonyára eszébe jutott Liszt Ferencnek az 1830-as, júliusi forradalom, amely a Párizsban élő, tizenkilenc éves fiatalembert oly erősen magával ragadta. Annak a három dicsőséges és véres napnak az ösztönzésére – egy XV. századi huszita ének, egy német népének és a Marseillaise témájának a felhasználásával – forradalmi szimfóniát komponált, amit aztán csak húsz évvel később vett elő. (A szimfónia első tétele Hősi sirató címmel, mint szimfonikus költemény vált ismertté.) A félúton megállított forradalmakat, amelyek rettenetes véráldozatok árán legfeljebb politikai kompromisszumokat szültek, miként Victor Hugo, Liszt Ferenc is megvetette. A katonai konfliktusok következményei a pacifista Liszt Ferencet – valahányszor az 1830-a júliusi forradalom emlékképei megjelentek előtte – mélységesen elkeserítették. A könyörtelen megtorlás el is borzasztotta. Az istenhitében egyre jobban megerősödő Liszt Ferenc az 1848-as forradalomnak csak a humanitárius indítékait tudta támogatni. Híven jelzi ezt kortársának, Fanny Lewaldnak a leírása Liszt egyik heves kirohanásáról, amit egy párizsi történet váltott ki belőle: „Ma elénekelni a Marseillaise-t, ez őrültség, bűntett, vétek! Mi köze ennek a forradalomnak (tudniillik 1848 márciusában) ahhoz a múlt századihoz? Mi közünk ehhez a vérszomjas himnuszhoz most, egy társadalmi felkelés alatt, amelynek alapelve a szeretet, s amelynek az egyetlen megoldása csakis a szereteten keresztül lehetséges? …Az egyetemes irgalom keresztény eszméje az egyetlen eszme, amely ezekben a zavaros időkben érvényes lehet”. Liszt Ferenc az irgalom eszméjét a weimari nagyherceg szolgálatában és az egész Európát behálózó, nemzetközi kémszervezet éber tekintete előtt is bátran, leleményesen és nagyvonalúan gyakorolta. És keresztényi küldetésének teljesítése közben lelkesen vezényelte Beethoven Fidelióját, amelynek a története – mint tudjuk – az egyénnek a zsarnoki hatalom elleni küzdelméről szól.

Liszt Ferenc weimari otthona, az Altenburg, a szabadságharc leverése után biztonságos menedéke lett a forradalom kárvallottjainak. Szökésben lévőknek, száműzötteknek egyaránt. Gracza Lajosnak 2009-ben, a Muzsika című szakfolyóiratban közreadott tanulmánya hosszan sorolja, ki mindenkit oltalmazott Liszt Ferenc 1849 után, kinek hogyan segítette a magára találását, a boldogulását. Alan Walker is több oldalon foglalkozik a Liszt Ferenc által működtetett „menekültügyi magán-hivatallal”. Terjedelmi okokból ezúttal „csak” a híres-hírhedt magyar emigránsokat sorolom, a sort a jeles hegedűművésszel, Reményi Edével kezdve. Reményi Görgey tábornok hegedűseként vett részt a szabadságharcban, 1849 őszén menekülnie kellett. Először az Egyesült Államokban próbált szerencsét, amikor pedig a tengeren túlról ismert hegedűvirtuózként Európába visszatért, Liszt Ferenc weimari köréhez csatlakozott. (Ő „fedezte fel” Brahmsot, és vitte Hamburgból Weimarba, hogy Liszt Ferencnek bemutassa.) Weimarból Reményi Londonba utazott, ahol Viktória királynő „udvari hegedűse” lett. 1860-ban hazatért Magyarországra, az ő áldozatvállalása és szervezőmunkája nélkül talán még ma sem állna Pesten Petőfi Sándornak és Széchenyi Istvánnak szobra.
Liszt Ferenc igen tisztelte s szerette Reményi Edét, jól mutatja ezt, hogy a koronázási mise Benedictusát kifejezetten Reményi Ede hegedűjátékára komponálta. A szabadságharc tábori hegedűse azonban – hogy, hogy nem – nem vett részt a koronázási szertartáson. Talán másként döntött volna, ha időben megsúgják neki, Liszt Ferenc, aki egyszer már nagy ribilliót csapott az illusztris pozsonyi közönség előtt eljátszott Rákóczi-indulóval, a Ferenc József megkoronázására – hirtelen felkérésre! – írt mise Glóriájában is feltüntette a Rákóczi-induló töredékét – a mű egyházi hangvételéhez igazítva.

Szerdahelyi – egyes források szerint: Zerdahelyi Edét 1849-ben egyszerre tartóztatták le és tartották fogva Batthyány Lajossal. Változó helyszínű s viszontagságos raboskodása idején, hogy a jeles zongoraművész ujjai ne „bénuljanak meg”, rabtársai „néma zongorát” fabrikáltak neki. Az elmés szerkezetet a weimari vendégszeretet viszonzásaként Szerdahelyi a világhírű kollégának ajándékozta. Liszt Ferenc ugyancsak örülhetett az ajándéknak, hagyatékának ma is becsült darabja a börtönök mélyén eszkábált, néma hangszer. Szerdahelyi Ede Weimarból – londoni kitérővel – az Egyesült Államokba hajózott, a Chickering zongoragyárban talált munkát. Utoljára Pesten találkozott a két világvándor. Az amerikás magyar pianista, a családi ügyeinek intézése végett Magyarországra utazó Szerdahelyi a legnépszerűbb amerikai költő, Longfellow üdvözletét hozta Liszt Ferencnek.

Szerdahelyi weimari tartózkodása idején gyakran segédkezett Liszt Ferenc mindennapi teendőiben. Egy másik menekült viszont, Kertbeny Károly, a Liszt Ferencnél töltött kilenc hónap alatt gyakran megkeserítette vendéglátójának hétköznapjait. Időközben valaki – talán a szép kémnő, Agnes Street-Klindworth? – hitelt érdemlően tájékoztatta Liszt Ferencet, hogy a tüskés modorú Kertbeny, kivel a cigányokról írt tanulmányát akarta magyar nyelvre fordíttatni, az osztrák titkosrendőrségnek – is – dolgozik. Liszt tehát inkább az evangélikus lelkész és „német nyelvű magyar”, Steinacker Gusztáv szolgálatait vette igénybe. A reformkori magyar irodalom lelkes propagátorát a weimari herceg „kerti házában” szállásolta el. E jótéteményt később Steinacker Gusztáv Ödön nevű fia igyekezett viszonozni. (Azon a parlamenti vitán, amelyen Liszt Ferenc hamvainak a hazahozataláról kellett szavazni, okosan érvelt amellett, hogy Liszt Ferencnek magyar földben legyen a végső nyughelye. Liszt nem szavakkal, tettel bizonyította hazafiságát –, miként Ábrányi Kornél, a weimari herceg kerti házában felcseperedő Steinacker utód is ezt hangoztatta. Ám a nagyhangú ostobák félresöpörtek minden érzelmi- s észokot, és a többség nemmel szavazott a „Liszt-kérdésben”.)

Jósika Miklóst, népszerű történelmi regények szerzőjét, kit távollétében halálra ítéltek a szülőföldjén, gyermekei anyjának, Marie d’Agoult grófnőnek a jóindulatába ajánlotta Liszt Ferenc; így próbált segíteni rajta. Csakúgy, mint a két Telekit, Lászlót és Sándort. Teleki Lászlót megrendítően szép szavakkal mutatta be egykori kedvesének Liszt Ferenc, fájdalmasan, és mégis gyengéden utalva kettejük megromlott viszonyára: „Fogadja hát a szép magyar jellem tökéletes típusát – írta Teleki Lászlóról Liszt Ferenc a véle könyörtelen irodalmi háborút vívó asszonynak – vajha a vele való kapcsolat kárpótolná néhány más honfitársával való találkozásért, akiket kevésbé kedvezően kellett megítélnie…” És a zaklatott lelkű grófnő – aki Alan Walker újabb kutatásai szerint súlyos, alkalmanként ön- és közveszélyes idegbeteg lehetett, és akivel három közös gyermekük ügyeiben Liszt Ferenc sosem tudott egyezkedni – minden magyar száműzöttön segített. Jósika könyveinek francia nyelvű kiadását egyengette, az adósok börtönébe csukott Teleki Sándor kiszabadítása érdekében pénzgyűjtést kezdeményezett… Marie d’Agoult szalonjában mindennapi vendégek voltak a magyar száműzöttek; nem csoda – vallják életművének alapos ismerői –, hogy „háromkötetes művében, mit az 1848-as forradalmakról írt, sokkal részletesebben foglalkozott a magyar eseményekkel, mint hasonló tárgyú művében Lamartine”…

Az a sok magyar „átutazó”, aki Liszt Ferenc weimari otthonában hosszabb-rövidebb időre megjelent, és az a kiterjedt levelezés, amit Liszt hontalanná lett honfitársai érdekében folytatott, „természetesen” nem kerülte el az olyan kipróbált mesterkémek figyelmét, mint amilyen a Metternich, majd Ferenc József és I. Miklós cár alkalmazásában álló Georg Klindworth is volt. Klindworth az 1850-es évek kezdetétől Londonban élt, és az ottani száműzöttek között a Habsburgok számára kémkedett. Európát át- meg átszövő kémszervezetének a lánya is egyik fontos láncszeme volt. A számos nyelvet beszélő, roppant intelligens és vonzó külsejű, huszonéves Agnes 1853-ban – papírforma szerint – azért utazott Weimarba, hogy Liszt Ferenctől zongorázni tanuljon. A sokoldalú, ám szerény előadóművészi képességgel megáldott nő és a weimari nagyhercegség karnagya viszonylag hamar egymásra hangolódott, Alan Walker kutatásai szerint levelekkel dokumentálható, titkos szerelmi kapcsolatuk 1854 és 61 között tartott. Megállapodásuk szerint e hét év alatt minden egymásnak írt levelet meg kellett volna semmisíteniük. A kalandos életű asszony azonban, aki – többek között – Marx barátjával, Lassalle-lal is bensőséges viszonyt folytatott, megőrizte Liszt Ferenc leveleit. (Talán, mert senki más nem írt oly szépen neki?) A Liszt-kutatóknak eddig is tudomásuk volt ezekről a kortörténeti jelentőségű kéziratokról, de korábban csak agyoncenzúrázott változataikról mertek beszélni. Alan Walker viszont őszintén ismerteti őket, és izgalmas feltevéseket sugalmaz általuk. Egyrészt azt, hogy Liszt Ferencnek kezdettől fogva tudomása lehetett a nő titkos küldetéséről, másrészt, hogy a hölgy nem jelentett Liszt Ferenc weimari védenceiről. Apjának, Georg Klindworthnak a részletes jelentéseivel – írja Alan Walker – minden európai kabinet titkos levéltára telve volt. A Klindworth-lány jelentéseinek azonban – úgy tűnik – máig nem akadt senki sem a nyomára. Talán, mert a különös hölgy meg sem írta őket. Ha zongoraművészt nem is tudott Liszt Ferenc formálni belőle, az egyetemes irgalom eszméjéről tartott „leckeóráin” Agnes Street-Klindworth tanulhatott egyet és mást a zongoravirtuózként, zeneszerzőként és magyar világpolgárként is elbűvölő Liszt Ferenctől.

Liszt Ferenc sosem tett szemrehányást azoknak, akik felhánytorgatták neki, miért nem vállalt nyíltan forradalmi szerepet 1848–49-ben. (Heine verséről is mindössze annyit mondott, több sorral is megrövidíthette volna a költeményt, ha a költői elvárásoknak megfelelően tevékenykedett volna ebben az időszakban.) A lényeget egyébként a forradalmi idők Liszt Ferencével kapcsolatban is az életrajzíró Alan Walker mondja ki: „azok, akik felróják Lisztnek, hogy nem kelt nyomban Magyarország védelmére – írja –, vajon valóban szívesebben látták volna őt a csatamezőn elvérezni? Képtelen gondolat, különösen későbbi pályafutása fényében, melynek oly jelentős részét áldozta Magyarország javára”. Az utcák népe valamiképpen megérezte, sőt tudta ezt, nagyszerűen tanúsítja ezt az az 1867. június 8-i, Duna-parti jelenet, amit a szemtanúk oly’ érzékletesen örökítettek meg. Ferenc József magyar királlyá koronázásának szertartására a Magyar koronázási mise zeneszerzőjét, Liszt Ferencet nem hívták meg. (Talán ez volt a bécsi udvar bosszúja, amiért a magyarok nem engedték, hogy császári muzsikusok biztosítsák a zenét a „nemzet szentélyében”, a budavári Mátyás-templomban megtartott ceremónián?) Liszt Ferenc tehát a karzatról figyelte a Bécsből hozott muzsikusok előadását, majd csendben távozott. Gyalogosan sietett le a várból a királyi menet számára szabaddá tett úton, amelynek két oldalán hatalmas tömeg várta a nem mindennapi, fényes látnivalót. Ám a széles úton egy feketébe öltözött, magas alak közeledett, „fedetlen fővel, hófehér haja lobogott a szélben, vonásait pedig mintha bronzból öntötték volna ki. Feltűnésekor morajlani kezdett a tömeg, s amint közelebb jött, egyre többen felismerték, a moraj egyre hangosabbá vált. Liszt neve… szájról szájra röppent. Hamarosan százezer férfi és nő részesítette tomboló üdvrivalgásban… Nem a király, de király volt az, akire a hálás nemzet rokonszenve irányult, büszkeséggel telve, hogy ilyen fiú adatott neki…” Pedig ez a lelkes sokadalom még nem is hallotta a koronázási misébe belefoglalt szabadságharcos dallam-motívumot, a Rákóczi-indulót.

2015. március 28.

vissza >>