Tenyérnyi gyerekek

Módosítanom kell az április 7-i televíziós jegyzetemben közreadott állítást: elvétve találni a magyar ifjúságnak szánt köztévében, az M2-ből kimetszett Petőfin fontos műsorokat is! Április 16-án 23.35-kor például az idő előtt világra jött csecsemők életben tartásáért folytatott küzdelmet bemutató Tenyérnyi gyerekek című dokumentumfilmet vetítik. Hogy az új adó által megcélzott korosztály, a 16-35 évesek vevők lesznek-e Szuchy Zsuzsanna 2013-ban forgatott munkájára, nem tudom. De azt igen, hogy ezt a filmet a hazai egészségügyről döntő közszolgák számára kötelező tananyaggá kéne tenni.

Az 1500 grammnál kisebb gyermekek 30-40 százalékát a Semmelweis Egyetem három koraszülött osztályán látják el

Magyarországon minden tizedik gyermek idő előtt jön a világra – Szuchy Zsuzsanna ezzel a mellbevágó statisztikai adattal indítja filmjét. (A rendezőnőnek egyébként körülbelül tíz esztendeje követhető a dokumentumfilmes munkássága, az otthonukban bántalmazott édesanyákról forgatott Három nő című filmje legalább olyan fontos témát dolgoz fel, mint amilyet a Tenyérnyi gyerekek.)

Évről évre számos olyan baba születik, akinek a súlya egy kilogramm (!) alatt-, és még több olyan, akinek egy és másfék kilogramm között van. A legkisebb koraszülöttek öt és fél hónapos magzati lét után jönnek a világra. A Tenyérnyi gyerekek című film a koraszülés kockázati tényezőire és a megelőzés lehetőségeire is felhívja a figyelmet. Sőt – az utóbbi években végzett felmérések birtokában – azt is tudomására hozza a nézőknek, hogy a várandós édesanyák iskolázottsága milyen hatással van a terhességükre. (Az iskolázottak egy ezreléke hozza korábban világra gyermekét, az általános iskolát el nem végzett kismamák tizenhárom ezreléke.) Az 53 perces riport-dokumentumösszeállításnak azonban, az előhangként közreadott, megdöbbentő adatokkal együtt, és azok ellenére is a hiteles tájékoztatás az elsődleges célja, nem a befogadók sokkolása. Megmutatni, hol és miként kezelik azokat a babákat – a koraszülöttek mellett a súlyos fejlődési rendellenességgel világra jött gyermekeket is –, akiken tíz-húsz évvel ezelőtt még nem lehetett volna segíteni.

Szuchy Zsuzsanna és (voltaképpen láthatatlan) stábja Budapesten, a Semmelweis Egyetem három koraszülött osztályán forgatott, életmentő akcióikat megrendítő odaadással, fegyelemmel, sőt lelkesedéssel végző orvosok és szakasszisztensek között. (A fizetés kicsi, a műszak hosszú, a szabadság bizonytalan, mégis szívvel, lélekkel dolgoznak – mondja róluk a narrátor. – Nem bírják sokáig, és nem jönnek helyettük újak – valaki, a teljesség kedvéért, a szűkszavú beszámolóhoz ezt is hozzáfűzi.

A hálapénzről szót sem ejtenek, inkubátorokkal „bekerítve”, szó szerint is tenyérnyi életekért küzdve, a koraszülött-osztályokon, úgy tűnik, nem is ismert ez a fogalom. (Ahogyan elnézem, másutt is ismeretlen lehetne, ha a betegellátás, a gyógyítás legsúlyosabb gondjainak a leplezése érdekében „odafönt”, a tömegtájékoztatás fölöttébb készséges közreműködésével lépten, nyomon nem citálnák…)

Ha 1 százalék az esélye, hogy életben marad, akkor is, mindent megtesznek a legkisebb koraszülöttekért is

Az első három nap a legválságosabb az idő előtt világra jött babák életében, mondják a szülőszoba és a koraszülött-osztály közt rohamléptekkel közlekedő, egészségügyi dolgozók, akiknek „menet közben” nem is egyszer istenkísértő s emberpróbáló döntéseket kell hozniuk. A koraszülötteknek születésük pillanatában – ha jól felszerelt kórházban, koraszülöttek fogadására alkalmas csecsemőosztály közelében látják meg a napvilágot – általában tíz százalék az esélyük az életben maradásra. Persze, akiknek ez a hivatásuk, akkor is mindent megtesznek értük, ha életben maradásuknak nem tíz-, hanem csupán egyetlen egy százalék a valószínűsége. A magyar – és az észt, a litvániai – törvények szerint ezt is kell tenniük, függetlenül attól, hogy a mindenáron – mint hallom, olykor „erőszakosan” – életben tartott gyermekeknek milyen lesz az életminőségük. Más országokban, például Svédországban, Hollandiában, az Egyesült Királyságban a várható életminőséget tekintik fő szempontnak, amikor a koraszülöttek életben tartásáért folytatott harcot – a magyarországinál lényegesen jobban szervezett személyi és műszaki feltételek közepette – elkezdik. Más országokban a koraszülött-osztályok orvosainak és nővéreinek a lelki támogatására is gondolnak, idehaza az igazán drámai pillanatokban gyakran magukra maradnak. És kevés az inkubátor, elöregedettek a műszerek, karbantartásukat nincs, aki vállalja…

A filmből megismert apróságok, Niki, Mira és a többiek szerencsésen „utolérték” kilenc hónapra született pályatársaikat. Ahol erre is jut idő és figyelem, esetleg majd találkoznak is azokkal a „nénikkel”, „bácsikkal”, akik megmentették az életüket. A mainál remélhetőleg egészségesebb és intelligensebb társadalmi közegben pedig, tán azt is felismerik, hogy megmentőik nem várnak köszönetet a munkájukért, legkevésbé az egykor tenyérnyi páciensektől. Csak jobb munkakörülményeket, és legalább csipetnyi közösségi tiszteletet a rút általánosítások és az előre megfontolt szándékú ámítások helyett.

Ez utóbbi két mondatot egyébként nem Szuchy Zsuzsanna filmjéből vettem, hanem a saját „forrásaimból”, utóirat gyanánt. A Tenyérnyi gyerekek című film „utóirata” ugyanis azt közli nézőivel, hogy a bemutatott koraszülött-osztályok egyike 2013 óta számos új életmentő műszerrel gyarapodott.

2015. április 14.

vissza >>