Kossuthrétes

Csodát tett a Kossuthkifli című televíziós sorozat: eggyé kovácsolta a végzetesen széthúzó nemzetet. Korra, nemre, iskolai végzettségre s világnézeti meggyőződésre való tekintet nélkül, egy emberként határolódtak el tőle az emberek; ilyen egyetértés magyar földön rég nem született. Hogy jött ez össze? Csak találgatni tudom.

A nézők már az első epizód után belátták, ez a hitelesnek ígért történelmi mese nem az ő mulatságukat vagy okulásukat szolgálja

Adva volt egy történelmi paródia, Fehér Béla Kossuthkifli című regénye, meg egy jó rendező, Rudolf Péter, aki a producer feladatkörét is magára vállalta; rajtuk kívül tucatnyi nagy színész, Haumann Pétertől Kálloy Molnár Péterig, hogy csak az azonos keresztnevűeket soroljam; valamint egy remek operatőr, Kapitány Iván, meg egy kiváló filmzeneíró, Hrutka Róbert,… És arról sem szabad megfeledkeznünk, akik a Kossuthkiflit életre parancsolták, a hazai lehetőségekhez képest igazán szép summával, 816 millió forinttal gazdálkodhattak.

És mi, megátalkodott magyar nézők hat, azaz tizenkét estén át – vasárnaponként a Duna Televízióban, péntekenként a Duna World-ön – képtelenek voltunk belekapcsolódni abba a nagy igyekezetbe, melyet e szép reményekre feljogosító gárda, rettenetes erőbedobással létrehozott. A hatrészes sorozat kezdetén, március 15-én, még csak-csak nekiveselkedett a nép, értelmiségi és kétkezi dolgozó, öreg és fiatal, jobboldali s baloldali, hogy megkóstolja, milyen is az a Kossuthkfli. De a többség, már az első epizódot megismervén, belátta, hogy ez a hitelesnek ígért történelmi mese nem az ő mulatságát és okulását szolgálja. A szövegét nem érti, valódi tét nélküli története nem is igazán érdekli. A figurái – hiába bújtatják őket régimódi hacukákba, s veszik körül őket ódon díszletekkel – egytől egyig olyanok, mint XXI. századi kortársaik. Önző s hőzöngő alakok, hamiskártyások, üresfejű kóklerek, óvatos imposztorok, nagymellényű (anti)hősök, ingatag cselszövők… A lehangoló kompániából legfeljebb a két Péter, Haumann és Kálloy Molnár által megszemélyesített, hivatásukhoz minden időben és minden körülmény közt hű szakembert, a cukrászt és a postakocsi-hajtót lehetne kiemelni. Ők azonban, ketten együtt sem tesznek ki egy pozitív hőst, olyat, aki mellé – nézői rokonszenvünkkel – legalább ideig-óráig oda lehetne állni. Ráadásul, szinte minden epizódban azt látni, miként alázza meg ezt a két embert az összes Kossuth(kifli)-párti és császár(morzsa)párti csaló és csavargó! A szerencsétlenek meg – az egyik lábbelijétől megfosztva, a másik kötélféken tartva –, mindezt voltaképpen az első jelenetüktől az utolsóig megadóan tűrik. Sorozatos megszégyenülésük láttán a birkatermészetű publikumnak is elfogy a türelme…

A jobbnál jobb – és rosszabbnál rosszabb – televíziós sorozatokon edzett, hazai tévénéző nagyközönség toleranciaküszöbe azonban a legkevésbé sem azonos a juhokéval, főleg, ha a számára ma is szent 1848-49-es szabadságharc apropójából teszik azt próbára. Egy irodalmi mű megengedheti magának, hogy az 1849-ben tanúsított nemzeti gyarlóságokkal példálózzon jelenünk tökéletlensége fölött. Egy televíziós sorozat – csak módjával. Sajnos, ezt az egyszer egy az egy szintű alapigazságot sem a producer-rendező Rudolf Péter nem ismerte fel, sem az általa felkért forgatókönyvíró, Hársing Hilda. (Aki egyébként forgatókönyvírói talentumát a Kossuthkifli előtt csak az Üvegtigris című Rudolf Péter-produkció előmunkálatai során próbálhatta ki. Hogy a két vállalkozás, a Kossuthkifli meg az Üvegtigris oly’ távolságra esik egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől, tán eszébe sem jutott.)

Ők ketten, a rendező s forgatókönyvírója, szinte semmi másra nem ügyeltek, csak, hogy Fehér Béla könyvét a mozgókép világába a lehető legteljesebben és legpontosabban átemeljék. Nem csak az „ideológiáját” (amely szerint a magyarság nagy lehetőségeinek az elbaltázásában felülmúlhatatlan) és a történetét, de a nyelvezetét is. Azt az író által teremtett, egyébként soha, sehol nem használt szókészletet, amellyel Fehér Béla a múltat és a jelent kívánta összekötni. Ha nyomtatott szövegként szembesül az ember e parodisztikus szókészlettel, kedve szerint múlathatja vele az idejét. (Keresztrejtvényfejtők előnyben!) Ám a mozgókép rohanó világában – ez, sajnos, bárkivel megeshet, még a képzett nyelvtudorokkal is – már az első párbeszéd hallatán, örök időre kedvét szegheti a „sok előre gyártott nyelvi lelemény”.

A Kossuthkifli az 1849-ben tanúsított nemzeti gyarlóságokkal példálózik jelenünk tökéletlensége fölött

Rudolf Péter és csapata, úgy tűnik, megfeledkezett róla (vagy tán nem is tudta?), hogy az internetes kultúrának „köszönhetően”, a mai felnőtt társadalom nagyobb része már Jókai Mór regényeihez is lábjegyzeteket követel magának. Sőt, a korban hozzánk közelebbi alkotókat, Adyt, Móricz Zsigmondot is csak akkor olvassa, ha lírájuknak, prózájuknak mindenegyes szavával megbirkózik. Azzal is, hogy pátens, andalgás, azzal is, hogy kármin, lutri, pakk. Fehér Béla mozgóképesített szóterméséhez, persze, senki nem szolgáltat segédszótárt, sem lábjegyzeteket, a színészek próbálják kézzel, lábbal, szem- és arcjátékkal, hangerővel kifejezni, miként kell az újdonatúj szavakat értelmezni. Kamerák által közvetített „metakommunikációjuk”, persze, inkább tűnik túlzásnak – csúf szóval: ripacskodásnak –, mint szövegértelmezésnek, szegény befogadó jottányit sem lesz a segítségükkel okosabb. Csak a méltatlankodás nő benne: minek időzzön a sok párbeszédes rejtvénynél, amikor a cselekmény sem igazán halad előre, csak nyúlik, mint a rétestészta?

Igen, a kalandfilm-sorozatnak is megvan a maga egyszer egy az egy szintű műfaji alapkövetelménye: minden egyes részt legalább egy izgalmas történésnek kell kitöltenie. Irodalmi matériában nemigen szoktuk hiányolni a kockázatos vállalkozásokat, feltéve, persze, ha a szöveg ezért is, másért is, mindenért kárpótolja az olvasót. A kaland nélküli kalandfilm-sorozat azonban, vagy ahol előre kiszámítható csetepaték, hitvány ramazurik helyettesítik az igazi, azaz erkölcsileg, vagy érzelmileg is megalapozott küzdelmet, igen hamar unalmassá válik. Mi több: a legodaadóbb nézőt is közönyössé teszi. (Vagy, ami a tompultságnál is veszélyesebb: cinikussá.) Az 1849 tavaszán Pozsonyból Debrecenbe utazó bejglik történetéből egy író sok mindent ki tud kerekíteni. Aligha véletlen, hogy volt, aki Fehér Béla könyvét hiteles történelmi regényként olvasta, s volt, aki évszámokhoz nem is igen köthető gúnyiratnak, az örökös magyar kisszerűség keserédes ízeiről. Hogy ebből az irodalmi alapanyagból – egy az egyben! – ki tudott volna hatórányi izgalmas televíziós művet összehozni, nem tudom. Rudolf Péterék, nagy merészen, ugyanakkor rettentően óvatlanul a lehetetlenre vállalkoztak. És, ami ennél is nagyobb baj: nem volt senki, aki figyelmeztette volna őket, hogy ami a kezük közül kikerül, sok mindennek nevezhető, csak televíziós kalandfilm-sorozatnak nem. Kossuthrétes, mint hallom, többen is így titulálják ezt az április 19-én véget ért sorozatot, a Kossuthkiflit. És a receptjére csak kevesen kíváncsiak.

2015. április 21.

vissza >>