„Magyarország még béklyókban szenved”

Egyre, másra kapja a díjakat A berni követ című magyar film, Szász Attila 2014-es rendezése. Legutóbb Kaliforniában Federico Fellini díjjal jutalmazta a 14. alkalommal megrendezett Tiburon Nemzetközi Filmfesztivál zsűrije. Előtte Montrealban, Los Angelesben, Auchorage-ban, Moszkvában ünnepelték a kis költségvetésből 17 nap alatt forgatott filmet, amely idehaza is kedvező fogadtatásra talált. A valóságos történetről azonban, amelynek alapján A berni követ forgatókönyvírója, Köbli Norbert dolgozott, mindezidáig keveset beszéltünk. Még kevesebbet elmélkedtünk. Pedig, volna miről…

A berni követ Kulka János által megjelenített eredetijét Marjai Józsefnek hívták, aki 1948-ban lépett diplomáciai szolgálatba, és 1988-ban a Minisztertanács elnökhelyetteseként vonult nyugdíjba. 2006-ban a Magyar Köztársaság Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetéssel jutalmazták

Idehaza, miként arra 2014. december 2.-i televíziós jegyzetemben is utaltam (Válaszfal? Rosta? Szúnyogháló?) szórakoztató filmként hirdették, jó magyar thrillerként méltatták Szász Attila első filmjét. Nem tudtak, vagy tán nem is akartak ráeszmélni, hogy az a mozgóképes alkotás, amely 76 percben, a műfaj valamennyi lehetőségével élve, drámai erővel azt idézi fel, mi történt 1958. augusztus 16-án – napra pontosan két hónappal Nagy Imre és mártírtársai kivégzése után – a svájci magyar követség berni épületében, történelmi filmdráma. S örökérvényű politikai lecke is. És nem is csak kezdőknek, de a köpönyegforgatókat és a karrieristákat fel nem ismerő középhaladóknak is.

A film hitelességéről bárki megbizonyosodhat, ha az eredeti történet hatalmas dokumentumanyagát átlapozza. A nyugati sajtó is részletesen foglalkozott a „tűzpárbajjal”, amely a követség dolgozói, valamint a nagykövetet túszul ejtő két 56-os magyar menekült, Nagy Sándor és Papp Endre között kialakult. A hazai politikai rendőrség pedig hosszú időn át úgynevezett operatív dossziékban gyűjtötte azokat a jelentéseket, amelyeket e tárgykörben – kérve, sőt elvárva, de kéretlenül is – megkapott. Ezek közül a legfontosabbakat (vagy tán helyesebb azt mondani: a legjellegzetesebbeket?) Krahulcsán Zsolt 2007-ben az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának az internetes folyóiratában adta közre. Gyaníthatóan a forgatókönyvíró, Köbli Norbert – akit sajtónyilatkozatai szerint a több mint fél évszázaddal korábbi történetben leginkább az foglalkoztatott, hogy „diktatúrában milyen túlélési stratégiákhoz folyamodik az egyén és a társadalom”– ezek alapján dogozott. Az itthon csak „banditaként” emlegetett, ha emlegetett két magyar menekült, Nagy Sándor (akit „akció közben” ölt meg az egyik követségi dolgozó) és Papp Endre, nyugati lapértesülések szerint a svájci kommunista ügynökök aktáit akarta a követségi páncélszekrényből magához venni. (Az itthon őrzött jelentések szerint „a páncélszekrényben őrzött követségi leltár a harc közben festékbe esett és olvashatatlanná vált”…) Papp Endrének a szüleihez írt levelében viszont (amelyet természetesen nem a címzetteknek kézbesítettek, hanem – a „postai küldemények operatív ellenőrzésének” az ügymenete szerint – a politikai rendőrségnek) egészen más olvasható: „Egy pillanatig se higgyétek azt, hogy esetleg egy nyugati szervezet szolgálatában állok és ennek utasítására cselekedtem… A világ lassan elfelejtkezik a magyarokról. A mi feladatunk, hogy néha eszükbe juttassuk, Magyarország még béklyókban szenved”…

De, mint a Svájc leghíresebb két ügyvédje által védett, és 1959-ben másfél évi börtönbüntetésre ítélt, majd egy hónap múltán szabadlábra helyezett „merénylő” ugyanebben a levelében másra is utalt: kétségbeesett vállalkozásukat a Nagy Imre és mártírtársai kivégzése miatt érzett elkeseredés és bosszú is motiválta. Ezt próbálták jelezni a támadás időpontjával is, hogy tudniillik két hónappal a forradalom vezetőinek megölése után ejtették túszul a kádári Magyarország diplomatáját.

Marjai József a követségét ért támadás után „példás, bátor,önfeláldozó” magatartásukért a Munkás-Paraszt Hatalomért Érdemérem kitüntetésre terjesztette fel berni munkatársait

Akihez egyébként – a sors fintora! – a két forradalmár a legjobbkor érkezett! Végre volt mivel Marjai Józsefnek jóvátennie 1956. október 30.-i elhamarkodott döntését, hogy tudniillik a külügyminisztériumban megalakult Forradalmi Bizottság utasítására hivatkozva, felszólította a Belügyminisztérium berni követségén dolgozó hírszerző tiszteket: hagyják el az épületet. Pár hónappal később, 1957. márciusában azonban ez a rendelkezése már „ellenforradalmi cselekménynek” számított. A róla – valamint római, párizsi… kollégáinak hasonló jellegű intézkedéseiről – írt jelentések ráadásul Kádár Jánoshoz is eljutottak. Hiába próbálta magát Marjai a kiutasított hírszerzők vádolásával tisztára mosni, mit sem ért, hogy disszidálási szándékkal, az állami vagyon eltulajdonításával gyanúsította őket. A belügyminisztériumi hírszerzők meg – mert, persze, a berni követségről való kényszerű távozásuk után eszük ágában sem volt hazatérni – közpénzen bolyongtak a világban, kedvező széljárásra várva, s amint lehetett, Marjai azonnali hazarendelését szorgalmazták. Nem rajtuk múlt, hogy a minden időben és minden körülmény között készségesen igazodó Marjai József, aki volt prágai, belgrádi, moszkvai (!) nagykövet, külügyminiszter-helyettes és államtitkár, miniszterelnök-helyettes, kereskedelmi miniszter, s aki 1988-ban a Minisztertanács elnökhelyetteseként vonult nyugdíjba, s akit 2006-ban (!) a Magyar Köztársaság Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetéssel jutalmaztak, oly’ igen „fényes” karriert futhatott be. Voltaképpen mindezt annak a két forrófejű fiatalembernek köszönhette, aki 1958. augusztus 16.-án a berni követségen túszul ejtette.

S akikkel még igen sokáig foglalkoztak idehaza. A megölt Nagy Sándor iratai – például Pongrácz Gergely és egy Csöpi nevű személy levele – alapján megállapították a veszett kutyaként lelőtt fiúról, hogy mind külföldön, mind odahaza „rendkívül széles kapcsolatrendszerrel rendelkezett”, Galambos Ireneus Ferenc bencés szerzetestanárral való ismeretsége pedig, aki „megállapíthatóan amerikai érdekeket szolgál, arra mutat, hogy a banditatámadás mögött az USA akna munkát kifejtő szervezetei vannak”.

Marjai elvtárs meg, követségi beosztottait „példás, bátor, önfeláldozó” magatartásukért a Munkás-Paraszt Hatalomért Érdemérem kitüntetésre terjesztette fel. Vajon a Nagy Sándor életét kioltó végzetes lövés elkövetője is a listáján szerepelt? Nem tudom. A rendelkezésünkre álló tömérdek dokumentum közt nem találni rá utalást. Ám arra igen, persze, inkább csak a sorok között, hogy e máig sokjelentésű és sokatmondó história megérdemelte, meg is érte a filmes feldolgozást.

2015. április 23.

vissza >>