Cigánytörvény és médiabozót

A Fővárosi Ítélőtábla április közepén kezdte el tárgyalni azoknak a rasszista indítékú támadásoknak az ügyét, amelyeknek hat halálos áldozata volt. A napi hírekben folyamatosan szerepeltetett bírósági eljárás ismét felszínre hozta azokat a társadalmi feszültségeket, téveszméket, amelyek polgártársaink jelentős részét hosszú idő óta fogva tartják. „Kezelésükre” már 2009 márciusában – a tragikus kimenetelű, veszprémi bűncselekmény után rettenetes hangerővel felmorajló közfelháborodás hallatán – azokat a hazai filmesek által életre hívott, nagyszerű mozgóképes alkotásokat ajánlottam, amelyek hitelesen ábrázolják cigány honfitársainkat. A Magyar Nemzet Műsorújságában megjelenő írást hat év múltán is érdemes elővenni.

A Romani Kris – Cigánytörvény című játékfilm egy rokonszenves öregember hontalanná válását ábrázolja. A negyed századdal korábban forgatott Meztelen vagy egy olyan cigány tehetséget, aki, hogy övéit segíthesse, művészetét is feladja

Vagy tizenkét évvel ezelőtt megjelent a mozikban egy játékfilm, a főszerepet a közszeretetnek örvendő Djoko Rosic játszotta benne. A Romani Kris – Cigánytörvény című alkotás, amely egy Lovér nevű, rokonszenves öregember hontalanná válását ábrázolja, Gyöngyössy Bence első játékfilmrendezése, „csak” külföldön került az élvonalba, idehaza mérsékelt sikert aratott. Mint a méltán világhírű Gyöngyössy Imrének, Bence édesapjának a cigány témájú filmje. Pedig az 1971-ben forgatott Meztelen vagy, amely a cigányság mindennapjait ábrázolja (hőse tehetséges cigány festő, aki hátat fordít a művészetnek, és, minden energiáját latba vetve, övéi életét próbálja jobbá tenni) annak a folyamatnak az egyik igen figyelemre méltó stációja, amelyiknek a Lovér nevű vén cigány kálváriája a következménye.

Sára Sándor 1962-es, cigányokról szóló lírai dokumentumfilmje, igaz, a rendező hetvenötödik születésnapja alkalmából feltűnt pár pillanatra valamelyik televízió műsorán, de, hogy az előítéletek és az ősi szokások összeütközésének a drámáját mozgóképekkel hitelesítő 17 perc értő s érzékeny nézőkre talált volna, aligha állítható.

A Dallas Pashamende című filmet idehaza inkább csak a maszatosan is gyönyörű Gryllus Dorkáért dicsérték

A nyugati filmgyártók követelményrendszerét is alaposan ismerő Pejó Róbert műve, a 2004-es Dallas Pashamende már a XXI. századi kelet-közép-európai valóságot terítette a befogadók elé. Rettenetes őszinteséggel. A szeméttelepen otthonra lelő cigányok története határainkon túl sokakat mellbevágott. Idehaza, akik látták egyáltalán, inkább csak a maszatosan is gyönyörű Gryllus Dorkáért dicsérték.

Azt a tragikus kimenetelű bűncselekményt, amely 2009-ben, február második vasárnapján Veszprémben megesett, persze, akkor sem lehetne össztársadalmi döbbenet nélkül tudomásul venni, ha a felsorolt, nagyszerű filmalkotásoknak idehaza valaha is sok nézője s hatalmas sikere lett volna. A művészet, a filmművészet a tények tudomásulvételében nemigen segíthet senkinek, a feldolgozásukban is csak igen keveset. Ám a Hogyan tovább? kérdésére adandó válaszok megfogalmazásában, a társadalmi mozgások felelősségteljes áttekintésében rengeteget segíthetnének ezek a művek – ha olyan kritikus időben, mint amilyet napjainkban élünk, elég bátrak volnának a filmforgalmazók, a televíziós műsorszerkesztők „képbe hozni” őket. Közéletünknek – és közmédiánknak – azonban mostanában csak két dologra futja a bátorságából: elfedni s elhallgatni a kényelmetlen tényeket. (Meg elhallgattatni azon keveseket, akik a pőre igazat mondják.) Vagy: olyan közhelyszintű általánosságokat szajkózni, amelyek csak tovább mérgezik a lelkeket, szítják az indulatokat. Az első típusú (ál)bátorságra a miskolci rendőrkapitány sajtónyilatkozata adta a szomorú példát. (Állítása szerint „kisebbségi nemzettársainkkal nem megy az egymás mellett élés”.) A második típusúra – ezernyi személyiségi jogot, erkölcsi, vallási vagy etnikai érzékenységet sértő, bulvárosan nagyhangú általánosítás. A XX. századból vett történelmi példákkal tucatszám lehet tanúsítani, hogy mire megy az emberiség az efféle „virtusokkal”. Ideig-óráig el lehet fedni a valót a megmásított tényekkel is, a megcáfolható – s idővel meg is cáfolt – általánosításokkal is. (Gondoljunk csak arra a sok badarságra, amit a „népnyúzó tőkésekről”, a „hülye arisztokratákról”, a „zsidó uzsorásokról”, vagy a „munkásosztályt éheztető kulákokról” összehordtak mifelénk!) A kérdés csak az, hogy miközben ez a kegyetlen játszma folyik fölöttünk, hová züllik az életünk.

Sára Sándor a Cigányok című filmje után más megalázott társadalmi rétegek viszontagságait is megörökítette, gulágok rabjaiét, a világháború vágóhídjára küldött magyar közkatonákét… Gyöngyössy Imre, 12 évvel a népmegváltó cigány festő drámája után a világ tán legmegrázóbb holokauszt-történetét vitte filmre, a Jób lázadását. Gyöngyössy Bence, a méltatlanul fogadott Romani Kris után komolytalan filmvígjátékocskákat forgatott. Becsülettel be kell vallanom, ha legújabb munkáját, a Papírkutyákat nem hirdetnék óriásplakátokon, fő művéről, a Cigánytörvényről én is megfeledkeztem volna. Amikor e sorokat írom, még nem tudom, hogy milyen film a Papírkutyák. Nekem mégis az ifjabb Gyöngyössy első komoly játékfilmjét juttatta az eszembe. Meg azt a médiabozótot, amely a magyarországi cigánykérdést napjainkban borítja. S elkezdtem sóvárogni a raktárok mélyére száműzött, probléma-érzékeny, jó filmek után. Talán okosabbak és jobbak is lennénk, ha láthatnánk őket…

2015. április 25.

vissza >>