Tititá

A Puskás Hungary sikere után sokan kérdezték, ki kajánul, ki őszinte kíváncsisággal, ki lesz a hőse Almási Tamás következő dokumentumfilmjének. A választ pár héttel ezelőtt kaptuk meg a Kossuth-díjas rendezőtől: a tizennyolc éves, romatelepen élő Anti, kinek a gitár a mindene. A róla szóló, Tititá című filmmel egyelőre csak az Uránia Nemzeti Filmszínházban találkozhatunk, pedig ezt a kilencven percet a köztévék is műsorukra tűzhetnék.

Snétberger Ferenc, a világhírű gitárművész 2011 óta Felsőörsön olyan bentlakásos zenei központot működtet, ahol hátrányos helyzetű ifjú zenei tehetségekkel foglalkoznak

Almási Tamás indulása óta arról ismert, hogy a társadalom számára ma is fontos, holnap még fontosabb témákat keresi. S ha megtalálja, nem engedi ki őket a kezei közül. Addig filmezi őket, közvetlen közelről, riportalanyaival szinte sorsközösséget vállalva, amíg a jelenség általános ismérveit és várható következményeit, hatását közre nem adhatja. Az ózdi kohászati üzemekben akkor kezdett el forgatni, amikor még nemigen sejtette senki sem, hogy a hazai nehézipar fellegvára – s vele együtt a szocialista gazdaság – rövid időn belül a haláltusáját fogja vívni. Az első száz év című ózdi sorozatát az 1980-as években készítette Almási Tamás, a történet „zárókövét”, Tehetetlenül címmel, amely egyben a rendszerváltozás dokumentuma is, tíz évvel később.

Az után, hogy mire képesít a középiskola, mit tud és mit ér az ember, ha gimnáziumi érettségivel rendelkezik, 1980-ban kezdett el kutakodni. Vizsgálódását tizenhárom évvel később zárta (?) le, a következtetések megfogalmazását nézőire bízva. Mert – többek között – ez is Almási Tamás munkamódszerének fontos tartozéka: az éveken, sőt évtizedeken át folyamatukban követett történésekről még véletlenül sem fogalmazza meg, nem is sugallja a saját véleményét, a konklúzió „megszövegezését” nézőire hagyja.

Nem vállal nagy kockázatot az, aki már most megjósolja, hogy a Tititából megismert fiúval sem most találkozunk utoljára, s Almási Tamás, ha csak teheti, eztán is figyelemmel kíséri, miként alakul az élete. A rokonszenves Antié, meg a hozzá hasonló, hátrányos helyzetű fiataloké, akiken olykor jó szándékkal és hatalmas erőbedobással is nehéz segíteni.

A hátrányos helyzetével drámai módon szembesülő Antit segítőkész környezete aktivizálja

A faluvégi romatelepen élő Anti szenvedélye a gitározás, ha saját szerzeményeit pengeti, minden gondjáról, bajáról megfeledkezik. Kiválasztottnak érzi magát, aki egyszer még sokra viheti. Amikor a Snétberger Ferenc által megalapított és működtetett zenei tehetségközpontba, a hathetes bentlakásos nyári tanfolyamra – hatvan társával együtt – felveszik, családja is határtalan reménnyel figyeli lépteit. Abban bíznak, bár nemigen beszélnek róla, hogy a fiú zenei képességei révén egyszer majd ők is boldogulnak. A Snétberger Ferenc nevével jelzett központban azonban, ahol maga a Kossuth-díjas gitárművész is „óraadóként” tevékenykedik, Almási Tamás filmjének központi alakja azzal szembesül, hogy hátránya diáktársaiéhoz képest is tömérdek, szerinte megalázó is, és – főleg! – behozhatatlan. Nem ismeri a kottát, nem tudja, mi az a ritmus, angolórán kiderül, hogy az anyanyelvével is gondjai vannak. De még a tanórákon kívüli idejében sem tud magával mit kezdeni. Tanárai is, diáktársai is megpróbálnak rajta segíteni, de ő, kétségbeejtő felismerései elől dacos semmittevésbe menekül. Alszik, lóg, össze-vissza hadovál, ha gitárt vesz a kezébe, inkább csak a saját régebbi szerzeményeit pengeti… Ismerős helyzet az övé, aki hátrányos helyzetével drámai módon szembesül, felnőtt, vagy gyermek, roma, vagy más, messziről jött szegénylegény, általában hasonlóképpen viselkedik… Antit végül egy nyilvános fellépés lehetősége mozdítja ki passzív ellenállásából, segítőkész környezete aktivizálja. A Hogyan tovább? nagy kérdése alighanem pártfogói számára is bizonytalan. A fiú számára is, akiről a Vége felirat előtt megtudható, hogy iskolába jár, és a körülötte élő kisgyermekeket a Snétberger Zenei Tehetség Központban elsajátított ritmusképletekre tanítja: ti, tá, ti, tá, tititá…

Amikor Almási Tamás legelső filmjét, amelyet Hasta manana címmel a Kubában 1978-ban megrendezett világifjúsági találkozóról forgatott, egy évvel később, egy zártkörű vetítésen végignéztem, az járt a fejemben, ideje volna az álságok és tiltások között tartott ifjúság nevelésére őszintén odafigyelni, ha nem akarjuk, hogy a tizenéveseinkből korlátolt vagy cinikus felnőttek legyenek. (Ha jól emlékszem, a Hasta mananát a rendszerváltásig nagyobb közönség nem láthatta. Talán utána sem; Almási Tamás filmje tehát a tömegeket semmilyen irányban nem mozgósíthatta.) Amikor az Ítéletlenül című munkáját, amelyben a rendező negyven év múltán börtönfelügyelőjükkel szembesíti az ítélet nélkül internálótáborokban fogva tartott asszonyokat, a Magyar Televízióban vetítették, rá kellett döbbennem, még jó ideig nem tudunk megszabadulni attól az önelégült, buta s roppant erőszakos sokadalomtól, amelyik a szocializmust – börtönfelügyelőtől a gyárigazgatóig – oly’ igen készségesen szolgálta s kiszolgálta. A „visszarendeződés” elkerülése érdekében tanácsos volna hát mielőbb kitalálni, miként lehet vagy kell velük együtt élni. (Almási Tamás dokumentumfilmjének az ihletésére pár évvel később Simó Sándor Franciska vasárnapjai címmel játékfilmet rendezett, amelynek egy kétlelkű rendőrnő a központi alakja. A többi: néma csend…) És most itt van ez a szívszorítóan emberséges Tititá, mely mint dokumentumfilm, önmagában is komoly figyelmet érdemelne, de az egyre nagyobb számban köztünk élő hátrányos helyzetű fiatalok, romák és nem romák, tehetségesek és hétköznapi adottságokkal felvértezettek, megsegítéséhez is hasznos útmutató, és a legtöbben tán nem is hallottak felőle…

2015. április 28.

vissza >>