Ha egy kicsit jobb világban élnénk…

Sokak szerint a világ egyik legnézettebb sorozata. Szülőhazájában első képsorától fogva embermilliók figyelték, és figyelik majd az utolsó jeleneteket is, ha ez év szeptemberétől a hatodik, a befejező évadot vetítik. A Downton Abbey idehaza is hatalmas sikert aratott. Hogy még ma is komoly vonzerőt képvisel, az a Story 4 szombati ismétlésein is lemérhető. Csak azt nem értik a nagy angol produkció magyarországi rajongói, miért nem jön a folytatás, a negyedik évad, miközben másutt már az ötödik történéseit vitatják!

A negyedik évad 8 + 1 epizódjának 11.84 millió nézője volt a szigetországban, valamivel kevesebb, mint a harmadik évadnak, de jóval több, mint az első hét résznek. (Képünkön a történet özvegyei s árvái láthatók)

Van, aki úgy tudja, a lassan készülő szinkron miatt késik a Downton Abbey magyarországi folytatása. Mások szerint a csalódástól féltik a hazai publikumot, akik a negyedik évadot visszatartják. Hogy a szinkron körül mi a gond, nem tudom. A második kifogást azonban – hogy tudniillik a negyedik évad úgy hatna a hazai nézőkre az előzőekhez képest, mint a hidegzuhany – meg kell cáfolnom. Az első 25 részből megismert elveikből ugyanis semmit nem adtak fel a Downton Abbey-t tető alá hozó művészek és mesterek. Továbbra is tökéletesre egyengetnek minden egyes jelenetet, változatlanul látványosak a helyszínek, a díszletek, a jelmezek…

De miért is lennének mások, mint az első három évadban? „Csak” a kor változik ebben a 1912-ben kezdődő történetben, a háborús indulatoktól tépett XX. század, és nem is a jó irányba. A yorkshire-i nagybirtok lakói, urak, bérlők, alkalmazottak, rokonaikkal és klientúrájukkal egyetemben mindent elkövetnek, hogy a kivédhetetlen fordulatokat önmagukat megőrizve éljék meg. Ha egy kicsit jobb világban élnénk… legőszintébb megnyilatkozásaikat e szavakkal kezdik a Downton Abbey hősei, mielőtt váratlan döntéseiket bejelentenék. Van, aki Amerikába vándorol, van, aki sertéshizlaldát létesít, az őseitől örökölt földet ésszerű gazdálkodással próbálja megmenteni… Van, aki fondorkodik, a királyi családot akarja a sajtónak kiszolgáltatni, s van, aki érdekházasságok összekalapálásában mesterkedik. (Ismerős a képlet: aki az égvilágon semmihez nem ért, persze, hogy szélhámosnak áll.) És van, aki teszi a dolgát, mintha minden a régi rend szerint működne. Németországból szörnyű hírek érkeznek, az Egyesült Államokból elképesztőek. Downton Abbey lakói azonban az egyes embert nézik, nem a nációkat, az előítéletes besorolásokat. És, ha az egyes embert egyenesnek találják, hisznek is benne. Olykor okkal, máskor ok nélkül…

Kétségtelen, a Downton Abbey negyedik évadában nem szembesül a néző olyan tragédiákkal, mint a korábbi részekben. Ebben a nyolc epizódban, de a karácsonyi ráadásban is azt mutatja meg a forgatókönyvíró, milyen az, ha alattomban rothad a világ. Julian Fellowes, aki a Downton Abbey-t kitalálta, megírta, folytatta s – mint hírlik – lezárta, fantasztikus munkát végzett: úgy mutatta be a XX. századi Angliát, hogy az is otthonosan érezze magát e korban és környezetben, aki soha életében nem járt a szigetországban, az ottani modus vivendit talán még könyvből sem ismerte. A többiek, akik a Julian Fellowes által tálalt világot berendezték és benépesítették, a rendezők, a díszlet- és jelmeztervezők, a nagyszerű színészek, nem tettek egyebet, „csak” az időközben II. Erzsébet által Nyugat Stattford bárójává tett Fellowes „útmutatásait” követték. Ki szorgalmasan, ki zseniálisan.

„Jó társaságban” időzik, aki a Downton Abbey negyedik évadát megtekinti

A Downton Abbey világsikerének alighanem az is az egyik lehetséges magyarázata, hogy ennek a produkciónak a hagyományos értelemben nincsenek fő- és mellékszereplői. Pontosabban: mondandójuk dönti el, mikor kit kell fő- vagy mellékszereplőnek tekinteni. A negyedik évadnak – szerintem – olykor Grantham lordjának, Robert Crawley-nek a legkisebb lányával házasságot kötő, írországi fiú, a korábban sofőrként alkalmazott Tom Branson a főszereplője. (Megszemélyesítőjét, a 34 esztendős Allan Leech-t, aki tényleg Írországban született, a közelmúltban több más híres angol-amerikai tévésorozatban is láthattuk, a Rómában, a Tudorokban…) Máskor a történetben váratlanul felbukkanó szép rokont, a szendének a legkevésbé sem mondható elsőbálos Rose-t kell központi figurának tekintenünk. (A 26 éves Lily James-nek, aki elragadóan hozza a lázadó ifjú arisztokratát, már a nagymamája, Helen Horton is színész volt). Gyakran pedig a 81 esztendős Maggie Smith által varázslatosan életre keltett Violet Crawley, Downton Abbey örökös nagyasszonya az abszolút főszereplő; gyors és találó riposztjait, ha rajtam múlna, kötelező tananyagként ajánlanám valamennyi forgatókönyvírói, dramaturgi tanoda számára. De akármelyikükre is összpontosítunk, biztos, hogy „jó társaságban” időzünk, elgondolkodtató, érdekes s hasznos ismeretekre tehetünk szert általuk. Miközben romantikusnak mondott szappanoperák, végtelenné nyújtott történelmi dicshimnuszok, rojtosra ismételt tanmesetanfolyamok, hisztérikus valóság-show-k töltik ki a mai magyar televíziós műsorszolgáltatás nagyobbik részét. Hovatovább nem találni olyan befogadói csoportot, amelyik a jelenlegi sorozatkínálattal elégedett volna. A minden tekintetben minőségi televíziós élményt ígérő Downton Abbey folytatásától viszont aggodalmasan óvnak bennünket? Ki érti ezt?

2015. május 5.

vissza >>