Szőlőkaróba kapaszkodva…

A monori szőlősgazdák együttműködésének köszönhetően DVD formájában is megjelent Péterffy András Gyöngyöt az embernek című dokumentumfilmje, melyre előbb figyeltek fel külföldön, mint idehaza. Párizsban, 2014 szeptemberében, több díjjal is jutalmazták. A Magyar Nemzet esztendeje még igen népszerű, majd rútul megcsonkított színes mellékletében még a franciaországi elismerés átvétele előtt adtam hírt e több tekintetben is rendkívül fontos munkáról, azt remélve, hogy köztévéink is kedvet kapnak a népszerűsítéséhez. A DVD kiadvánnyal a kezemben ismét ebben reménykedem.

Az első képsortól az utolsó beállításig mindenki figyelmére méltó életfilozófiát népszerűsít Péterffy András dokumentumfilmje

Párizsban, a Palais du Luxemburgban, a szenátus épületében szeptember közepén a magyarországi Monor szőlősgazdáit is kitüntetik, nem „csak” a róluk szóló filmet, Péterffy András munkáját. A Gyöngyöt az embernek című dokumentumfilmet ugyanis a Valencay-ben a szőlőt, a bort és a mozgóképkultúrát összekapcsoló, nemzetközi fesztiválon két díjjal is jutalmazták: a Coup de Coeur a rendezőt illeti, a Vin-Santé-Plaisir de Vivre nevű különdíj a filmben megszólaló, lelkes monoriaknak is szól. Mindahányan megérdemlik. És nem is azért csupán, mert fölöttébb kellemes látnivalóval szolgálnak. Hanem, mert az első képsortól - mi több, a főcím dalát előadó Misztrál együttes jelenlététől - az utolsó beállításig olyan produkcióval örvendeztetik meg nézőiket, amelyik mindnyájunk számára figyelemre méltó életfilozófiát népszerűsít. Azt a közösségi magatartást, amely ősi hagyományok felelevenítésével, folytatásával, voltaképpen önerőből virágoztatja fel a település – a szülőföld! – életét, amely azt híreli, hogy környezetük országos ismertségre érdemes. A franciaországi díjak átvétele után tán annál is többre.

A Budapesttől huszonöt kilométerre levő Monor – halljuk Péterffy András filmjében – akkora pincefalu, amekkorát Európában, másutt, aligha találni. Az - amúgy 1989-ben ismét városi rangra emelt – település legmagasabb pontján, a 190 méter magas Strázsa-hegyen 98 eredeti, XIX. századi állapotában megmaradt és 132 részben átalakított, de így is történelmi jelentőségű borospince található. Ezen gádorok - földdel borított pinceboltozatok – sora azt is páratlan látvánnyal ajándékozza meg, akit nem igazán érintenek meg a borkultúra s a népi építészet remeklései. A szájhagyomány szerint, amit, persze, a helytörténészek is igazolnak, a monoriak szőlőkarókba kapaszkodva álltak talpra akkor is, ha a törökök pusztították a vidéket, de akkor is, ha a császári seregek. Azokba az emberekbe, akik – Nem is monori, akinek pincéje nincsen! felkiáltással – a borászatban jeleskednek, gyermekkorukban nevelték bele a tiszteletteljes alázatot Isten teremtett világa iránt. Van, aki nyugdíjasként tért vissza fölmenői szőlőskertjeihez, van, aki tisztes polgári foglalkozása mellett. Mozdulataikból is, szavaikból is kitetszik, határtalan hittel, szinte megszállottan munkálkodnak szőlőtőkéik mellett. Nem arra gondolnak, hogy mennyi hasznot hoz a tevékenységük, a tulajdonuk, hanem csak arra, hogy az általuk művelt szőlőtőke teremni fog. A monori születésű Péterffy András, aki – bár ezt díjazott filmjéből nem lehet kihallani, művének érzelmi töltése alapján fog gyanút az ember - voltaképpen hajdani iskolatársait faggatja, szépen, sorban azt is megmutatja, mi minden épült ki a Strázsa-hegyi borászatok körül. Jeles rendezvények sora, ahogyan Monoron mondják: jégvirágtól borvirágig. Ősszel az újbor ünnepe fogja össze az embereket, januárban a forralt bor vigalma. „Fánkfalással”, jótékonysági akciókkal. Természetesen a különböző borversenyeken is megmérettetnek a monori pincészetek; mint mondják, olykor a történelmi borvidékek termésével is fölveszi a versenyt a Strázsa-hegy leve. A helyi borversenyeken a legmagasabb pontszámot elérő nedűből lesz „a város bora”… A monori rendezvények jó hírét, persze, messzire röpíti a szél és a média, a városnak ma már egyre jelentősebb pinceturizmussal lehet és kell számolnia.

Nyár, vagy tél, sár, vagy hó, a monori szőlősgazdák mindig derűsek. Tudják, hol a helyük a világban

Komoly érdeme a Gyöngyöt az embernek című filmnek, hogy a monori pincészetek körüli életet minden évszakban bemutatja. Nem csak szüretkor, bár a látvány ez idő tájt a leginkább szívmelengető. (A család apraja-nagyja megjelenik ilyenkor a Strázsa-hegyen, még az óvodáskorúaknak is puttony kerül a hátukra. Úgy tűnik, az utánpótlásról időben gondoskodnak azok a monoriak, akiknek szívügyük lett a bortermelés.) De újév napján is végigpásztázzák a kamerák a Monorral határos domborulatot, ekkor ugyanis, ha fú, ha fagy, a szőlősgazdáknak ajánlatos körbejárniuk a vidéket. Kelletekorán kell felmérni, mondják, mi vár rájuk az esztendő folyamán. Nyár, vagy tél, sár vagy hó, Péterffy András filmje alapján úgy tűnik, a monori szőlősgazdák mindenkor derűsek. Elégedettek is, tudják, hol a helyük a világban, és mi az önként és lelkesen vállalt feladatuk. Nem panaszkodnak, nem fenekednek, nem is ácsingóznak elérhetetlen célok után. Nagy bölcsességek születnek a hegyen, mondják, és közben egyetlen pillanatra sem áll meg a kezük… Gyöngyei a kornak, a hétköznapoknak, magyar valóságunknak. Még jó, hogy Valencay-ben felfedezték, sőt díjazták is őket! Most már csak rajtunk, itthoniakon a sor, hogy felfedezzük őket, meg a hozzájuk hasonló embereket… Ám mi, szokás szerint, főleg a rosszra figyelünk. Az ártalmasra, a feslettre, a silányra… A média szemetére. Jó ez nekünk?

2015. május 8.

vissza >>