Dinó-vonat, gőzmozdony…

Most akkor nézzünk egy kis Chuggingtont! – estefelé ezt kérte tőlem hároméves fiúunokám, a járművek nagy rajongója, és a számítógépem elé telepedett. Fogalmam sem volt róla, kit vagy mit keressek, hogy a gyermek kérését teljesíthessem. Rokoni segítség kellett hozzá, hogy rájöjjek, Chuggington Sodor-sziget „szomszédságában” keresendő, miként a mesebeli szigeten, e képzeletbeli városkában is embernévre hallgató vonatok teszik változatossá az életet. Thomas, a kis gőzmozdony rokonai: a feledékeny Wilson, az óvatos Brúnó meg az öreg Pöfögő Pepe.

Ám, alighogy rátaláltunk a Sarah Ball által 2008-ban rendezett angol animációs-filmsorozatra, mely minden tekintetben a jól ismert Thomas szériát igyekszik lekörözni, másik vonat zakatolt be a látókörünkbe. Az M2-őn is fel-feltűnő Dinó-vonat (a 2009-es amerikai sorozat rendezője Craig Bartlett), amely az én kis vonatmániás unokámat a hőn áhított Chuggington-készletnél is sokkal jobban érdekelte. Főleg a különböző földtörténeti korokat „összekötő” időalagút, amelyen a fantasztikus masina – titokzatos füstfelhőt és szikraesőt kibocsátva – gyakorta áthalad. No, persze, a szerelvény utasai – argentinosaurusok, gigantosaurusok, tyranosaurusok – is lekötötték a figyelmét, a Pteranodon család fiókáiról nem is beszélve, „akik”, alighogy a tojásból kibújtak, szüleik jóvoltából világ körüli vonatútra indulhattak. (És nem bölcsödébe, óvodába, á, dehogy!)

Megadóan – mi több: előítéletektől mentesen – asszisztáltam a kisfiú legújabb kedvteléséhez, végtére is ismeretterjesztő filmeket nézünk, nyugtatgattam magamat, valahányszor „dinóvonatozni”, „chuggingtonozni” a számítógép elé telepedtünk. Az amerikai sorozat – amelynek az egyes epizódjai után, színes gyermekcsapattól körülvéve, feltűnik egy szakképzett őslénytankutató, hogy közösen értelmezzék és összefoglalják a látottakat, hallottakat – olyan, a Földet 165 millió éven keresztül uraló lényeket mutat be a legkisebbeknek, amelyek, miután megkövesedett maradványaikat „értelmezték”, az emberi kultúra részévé váltak. A Chuggington-sorozat pedig, azon túl, hogy a vasúti közlekedés szabályaira is megtanítja nézőit, alkalmanként erkölcsi leckékkel is szolgál. Az azonos feladatokra rendelt egyedek összefogásának előnyeit részletezi, az önzést kárhoztatja, az öreg mozdonyok érdemeit dicséri, az ifjú hebrencsek tanulnivalóit sorolja… Mennyivel többet érnek ezek a mozgóképes mulatságok, mondogattam magamban, mint az olyan Üsd, vágd, nem apád! produkciók, amilyen a sajnos máig népszerű amerikai Tom és Jerry, és annak szovjet változata, a No, megállj csak!

Ettől függetlenül sem a stílusukkal, sem a módszerükkel nem tudok megbékélni a messziről hozott, új gyermekműsoroknak. A Chuggington sorozatnak az együgyűsége borzolja az idegeimet – úgy beszélgetnek, rendezkednek a Chuggington-béli mozdonyok, ahogyan három-hatéves nézőik tán sohasem –, a dinós produkciónak az előadásmódja. Nem értem, hogy a bemutatott őslényeket, éljenek bár a jura, vagy a kréta időszakban, miért éppen a viktoriánus Angliát idéző segédeszközök révén lehet megközelíteni. (Melyek, ráadásul, még Nyugat-Magyarországot is meghódították: Sopron városát napjainkban az amerikai sorozat mintájára működő dinó-kalandvonaton utazva ismerheti meg az idegen.

Magyarországon már több mint negyven éve kitalálták, világra szóló sikerrel meg is mutatták, hogyan lehet animációs mesefilm-sorozat formájában a legkisebbek számára ismereteket – maradandó élmény- és tudásanyagként – átadni. A Vízipók csodapók első futama 1974-ben került ki a hazai rajzfilmesek kezei közül. A nevezetes sorozat alkotói közül szellemiségükkel, tanítványaik révén, de könnyen-gyorsan aktivizálható középkorú művészként, szakemberként is jó páran köztünk vannak és méltó feladatra várnak. Ki tudja, megkapják-e valaha. (Mint hallom, a nemrégiben a Magyar népmesék mintájára zseniálisan elkezdett Cigánymesék című rajzfilmsorozatnak is bizonytalan a jövője.) Mindeközben „mázsaszám” kapjuk a tengereken túli „félmegoldásokat”, valamint a kereskedelmi csatolmányként hozzájuk tartozó, a többség számára megfizethetetlenül drága játékokat. Mi meg, ha a hatásuk alá kerülünk, alkalmanként utódaink ismeretvilágáról, szellemi fejlődéséről is megfeledkezünk. (Saját magam megnyugtatására is, de a gyermek mesén túli „hiteles tájékoztatása” érdekében is megpróbáltam elmondani az én immár d(D)inó-vonat rajongó kis unokámnak – miközben kalciummal és D-vitaminnal dúsított dinó-joghurtot papizott –, hogy, amikor a meséből megismert őslények a Földön éltek, olyan vonat, mint amilyennel az animációs sorozatban becserkészik őket, bizonyosan nem közlekedett. De még Pöfögő Pepéhez hasonló, fekete gőzmozdony sem. Hogy hitt-e nekem, nem tudom.)

2015. május 10.

vissza >>