A remény hal meg utoljára

Telt ház előtt mutatták be Gödöllőn, a királyi kastély lovardájában május 16-án Török Zoltán legújabb filmjét, amely a Florida déli részén elterülő, hatalmas mocsárvidék, az Everglades élővilágát tárja a nézők elé. A Svédországban élő magyar természetfilmes német, francia, osztrák és – természetesen – amerikai pénzekből forgatott műve a hazai természetvédők bátorítására is szolgál: a mohó emberek által vészesen megbolygatott élővilág megmentése nem reménytelen vállalkozás.

Török Zoltán filmje az Everglades mindennapjait olyan részletesen mutatja be, ahogyan még a helybéliek sem ismerhetik

Török Zoltán nevét 2001-ben, Cián Blues című munkája révén ismerhette meg a nagyvilág. A Tiszát sújtó természeti katasztrófát drámai mozgóképsorokkal megörökítő film láttán azonban, amikor azt szemléltette a rendező, milyen pusztítást okozott az a mintegy százezer köbméternyi cianid és nehézfémtartalmú szennyvíz, amely egy romániai bányavállalatnak „köszönhetően” a folyóba zúdult, nem a rendező szakmai érdemei foglalkoztatták az embereket. Török Zoltán képességeiről, természetfilmes irányelveiről és munkamódszereiről a magyar-német közös vállalkozásként jegyzett, 2011-es Vad Magyarország kapcsán kezdtünk el igazán tűnődni, mondhatni, „össznépileg”. Általános elismeréssel. Pedig időközben operatőrként is, rendezőként is számos olyan produkció került ki a kezei közül, amelyek voltaképpen az általánosan ünnepelt nagy mű első fejezeteinek is tekinthetők. Az olyan, vizes élőhelyeken forgatott filmjei pedig, mint például a még idehaza készült Vidrasors, amely hazánkat, mint „vidranagyhatalmat” mutatja be, legújabb rendezésének, az Everglades-nek az előtanulmányaként is minősíthető. Csak a feladatok nagyságrendje különböző: hazánkban a vidrákat kellett a végveszélytől megmenteni, Floridában egy mintegy tízezer négyzetkilométeres mocsárvidék élővilágát. A kettő, persze, Török Zoltán és véle együtt sok más ember értékrendje szerint is egyformán fontos.

Jövőre, azaz 2016-ban lesz száz esztendős az a szervezet, amely az amerikai nemzeti parkokat összefogja. A National Geographic Channel már 2011-ben gondoskodott róla, hogy az Egyesült Államok nyolc legjelentősebb nemzeti parkjáról külföldi szakemberek filmet forgathassanak, így emlékezzék a világ e nevezetes centenáriumra. (A bármifajta mezőgazdasági és ipari hasznosítástól államilag védendő ökológiai egységekről szóló törvényt 1864-ben Észak-Amerikában szövegezték meg és Abraham Lincoln írta alá.) Az Everglades Nemzeti Park aligha csupán a fontossága révén került fel e nyolcas listára. A Florida déli részén elterülő élővilágnak ugyanis a veszteségei is jelentősek. Az egyedülálló ökológiai jelenségeiről (is) híres terület egyötödét lecsapolták, így tették a mezőgazdaság számára hasznosíthatóvá. Ezt követően Everglades számos pontján olyan mérgező algák és káros növények jelentek meg, amelyek az itteni ökoszisztémát látványos, mi több: végzetes veszélybe sodorták. A természetvédők és a gazdasági vállalkozók közti érdekütközések azonban változatlanul napirenden maradtak. Ám Török Zoltán filmje nem e csúf csetepatékkal foglalkozik. Hanem a teremtett világnak azzal a változatosságával, amely a hajdan volt gazdagságból máig megmaradt.

Nem vádaskodik, nem lázít, nem riogat, csak és kizárólag a jelennel foglalkozik, azt igyekszik Török Zoltán a maga teljességében rögzíteni. A gyanútlanul ácsorgó gázlómadarat (szürke gémet?), amelyet egy hatalmas hím aligátor néz ki magának. Az aligátorra viszont egy tengeri tehén „veti ki a hálóját”, víz alatti nászukat Török Zoltán kamerája – mondhatni – tapintatosan rögzíti. Az aktus végeztével az aligátor iménti partnerét tekinti táplálékának, a véletlen műve, hogy a karibi manátuszként is emlegetett tengeri tehén alkalmi lovagjának rettenetes fogazatától megmenekül…

Aztán egy párhetes, anyjától elkóborolt szarvasborjút hoz képbe a rendező, majd pedig a szerencsés fordulatot, amint a kis csavargót az anyja megleli, s a csordához visszavezeti. Nem csoda, ha a növendék állat nem ismeri ki magát az Everglades berkeiben, otthonuk, mint halljuk s látjuk, naponta kétszer teljesen megváltozik. A dagály, igaz, mindössze egy méterrel emeli meg a víz szintjét, ám az az egy méter is számos új fordulatot hoz a mocsárvilág „őslakosainak” az életébe. Megjelennek például az ifjú cikloncápák, ők is bőséges lakomára számítanak…

Az Everglades fölött naponta tomboló trópusi viharokból is látni enged egy heveset a rendező, a villámlás okozta bozóttüzekből is, amelyek, mint a film kísérőszövegéből megtudható, a mocsárvilág hasznára válnak. Az igazán kétségbeejtő változásokat azonban e tájon sem a természet idézi elő, hanem az ember. Főleg, ha a le nem csapolt területeken szép kényelmesen – állítólag napi 30 kilométeres sebességgel – haladó vizek mozgását is megváltoztatja…

A hatalmasa hím aligátorra egy tengeri tehén „veti ki a hálóját”

A négy éven át e tájon forgató Török Zoltán az Everglades rejtőzködő élővilágát mutatja meg, méghozzá olyan körültekintően, részletesen, ahogyan feltehetőleg még a helybéliek sem láthatták, sohasem. A cél érdekében odaúszik a rendező egy aligátor közvetlen közelébe, máskor a túlszaporodott pitonokat cserkészi be, mosómedvék mozgását követi, s azt is, ahogyan a kígyók elbánnak velük. Természetesen az Everglades-től elbitorolt területeken létesített ültetvényeket is megmutatja, a közeli nagyvárosokkal egyetemben, szűkszavú kommentárok kíséretében, vagy megjegyzés nélkül. Nézőjére bízza, hogy ki mellé áll: a viszonylagos háborítatlanságban megmaradt élővilág, vagy a megalopoliszok népét élelmező vállalkozások mellé.

Hogy a Föld más tájain milyen hatást kelt ez az 51 perces természetfilm, nem tudom. Bennem – s ezzel az érzéssel a gödöllői királyi kastély lovardájában aligha voltam egyedül – a hazai természetvédelem ellentmondásait idézte fel, szinte szünet nélkül. Az éppen napjainkban kikezdett ökológiai egységeket, a nemzeti parkokból hirtelenjében kikanyarított, tegnap még szigorúan védett területeket… De, úgy tűnik, Török Zoltánnak is szívügye lehetett, hogy szülőhazájában éppen most mutassák be legújabb filmjét, méghozzá fontos fórumon, az első gödöllői nemzetközi természetfilm-fesztiválon, ráadásul förgeteges múltra visszatekintő helyszínen. A gödöllői királyi kastély lovardájában, amely több mint két évszázados múltja során volt már királyok kedvenc tartózkodási helye, katonai kórház, szovjet katonai raktár és istálló, napjainkra mégis a környék ékessége. Mintha azt a régi mondást akarta volna sugallani a hazai természetvédelemnek (is) az Everglades gödöllői bemutatójával, amely szerint a remény hal meg utoljára. Különben miért szorgalmazta volna a rendező egy észak-svéd motelből és a saját zsebéből, miként azt nyilatkozatai egyikében közre is adta, hogy a film magyar szinkronja május 16.-ra, ha törik, ha szakad, meglegyen?

Hogy a hazai televíziók mikor tűzik műsorukra, nem tudom. Pedig, sokan cövekelnének le előtte, ha adásba kerülne. Egyre több embernek van szüksége a hitre, hogy a remény hal meg utoljára. S nem is csak a természetvédelem területén…

2015. május 19.

vissza >>