Apák és fiúk, nagyapák és unokák

Hetven éve ért véget a II. világháború. A kerek évforduló alkalmából az unokák nemzedéke adja közre róla, amit az előző nemzedékek kibeszéletlenül hagytak, és, amit az emberiségnek örök időkre meg kellene jegyezni. Nemes Jeles László játékfilmje, a nagyvilágban is, sőt, úgy tűnik, idehaza is elismeréssel fogadott Saul fia a poklok poklában is megőrizhető felelősségtudatról szól; Katona Zsuzsa dokumentumfilmje, a Katonatörténet a Nyugat-Európában elszenvedett hadifogságról, amely sok ezer kényszerbesorozott fiatalember sorsát életre szólóan határozta meg.

Nemes Jeles László első nagyjátékfilmjét ötven ország négyszáz újságírója, de a zsűri is a legnagyobb elismeréssel fogadta a cannes-i filmfesztiválon. A zsűri nagydíján, valamint a filmkritikusok díján kívül a Saul fia című produkció kapta a Chalais-díjat is, amelyet a francia kulturális minisztérium és a francia közszolgálati televízió támogatásával francia újságírókból és jeles filmes személyiségekből álló zsűri adományoz

Meghökkentett, amikor a 38 éves rendező, Nemes Jeles László egyik nyilatkozatában azt olvastam, Auschwitz-Birkenauban játszódó játékfilmjében, amely az ott 1944. október 7-én valóban megtörtént Sonderkommandó-lázadást is megidézi, a holokauszt háttérként jelenik meg. A Cannes-ban is, de idehaza is elismeréssel fogadott film láttán azonban be kellett látnom, igazat szólt a „tanulóéveit” Tarr Béla mellett, A londoni férfi forgatásakor kijáró filmdirektor. A haláltáborok minden, ép ésszel fel nem fogható borzalma feltűnik a Saul fia című 107 percben. Látni, sőt iszonytató hangerővel hallani is, amint a sonderesek, azaz a rabokból toborzott különleges alakulat tagjai a megsemmisítésre ítélteket a gázkamrába terelik, tetemeiket a krematóriumba transzportálják, a hamvaikból emelt hegyeket lapátolják, majd a terepet – az újabb szállítmány érkezése előtt – takarítják. Ám a poklok poklában is nyilvánvalóvá válik – talán, mert a filmrendezőnek tanult, New Yorkban élő s költőnek érlelődő, színészként első ízben foglalkoztatott Röhrig Géza által oly’ igen hitelesen megjelenített mechanikai szerkezet, Saul tekintetével méri fel a néző is a történteket –, hogy ebben az iszonyúan abszurd környezetben is felszikráznak olykor az olyan elpusztíthatatlan emberi értékek, mint a szépség iránti figyelem, az utódokkal szembeni felelősségtudat.

A kommandós teendőit immár gépiesen végző Saul érdeklődését, miközben hullarakományok közt cikázva, gyakorlott mozdulatokkal, parancs szerint dolgozik, a pillanat tört részében egyszer egy kecses női testrész látványa ragadja meg, majd huzamosabb időre, mondhatni, életre szólóan, egy gyermek, aki még lélegzik, amikor a gázkamrából kihozzák. Megkövülten nézi végig, ahogyan a „szakemberek” e „rendellenességet” „orvosolják”, és ettől kezdve a gyermeket a sajátjának tekinti. Szülői kötelességének tartja, rögeszméjévé válik, a saját életénél is fontosabb számára, hogy a vallása szerinti végtisztességet megadhassa a fiúnak. S a film nézője – Nemes Jeles László és munkatársai, először Clara Royer, aki a forgatókönyvírásban segédkezett neki, aztán az állandó operatőre, Erdélyi Mátyás, gondoskodik róla, hogy mást ne is tehessen – eszeveszetten szurkol Saulnak, hogy e képtelen elhatározását teljesíthesse. Tán még annál is erősebben, amiként Antigonéért valaha is szorongott. Szophoklész tragédiájának címadó hősnője még világosan meg tudta különböztetni az örök időktől fogva érvényes erkölcsi törvényt az éppen időszerűtől, a korhoz, rendszerhez, hatalmi formációhoz kötődőtől. Modern korunk emberének ez egyre nehezebb. De az embertelenség mélypontján sem lehetetlen – Nemes Jeles László filmje ezt mutatja fel. Talán ezért is ünneplik annyian.

A nyugati hadifogságról kevés szó esett idáig, mint a Katonatörténet című új dokumentumfilm is mutatja, az unokák nemzedéke megpróbálja tisztázni a múltat.

A Katona Zsuzsa által rendezett dokumentumfilm, az 52 perces Katonatörténet is a II. világháború kevéssé ismert fejezeteit idézi meg: azoknak a kényszerbesorozott fiatal fiúknak a megpróbáltatásait, akiket az 1944-es esztendő utolsó heteiben Nyugatra hurcoltak, majd huzamosabb időn át hadifogságban tartottak. A számos érdekes és fontos témát feldolgozó dokumentumfilmes (akinek dr. Esterházy Pálról készült filmjét, A herceget május 25-én tűzte műsorára a Spektrum Televízió), Katona Zsuzsa édesapját, Katona Ferencet 21 évesen vezényelték szülőfalujából, Mihályfalváról Bad-Krenznach irányába. Az 1944 decemberétől 1945 októberéig idegenek közt megélt viszontagságokról, mint annyi más kor- és bajtársa, az állatorvostanhallgató-hadifogoly naplót vezetett. Feljegyzéseit idehaza hosszú időn át titkolnia kellett, unokái is csak két esztendővel nagyapjuk végső távozása után bukkantak rá a történelmi jelentőségű személyes iratokra. Dániel, Orsolya, Ákos, Anikó, Noémi úgy döntött, megpróbál e különös örökséggel valamit kezdeni. A Berlinben történelmet és szociológiát tanuló Noémi végigjárta az utat, amit előtte hetven évvel a háborútól sebzett Nyugat-Európában a nagyapja – rabként! – megtett. Dániel – a produkció másik operatőrével, Dimeth Balázzsal közösen – kamerával követte Noémi lépteit. Rögzítették a nagypapájuk régi barátaival, Németh Boldizsárra, Káldosi Rudolffal folytatott beszélgetéseket, a szakértők, Ágoston Péter, Rüdiger Overmans, Szabó Péter, Rainer M. János szavait, a nyugat-európai archívumokban lelt dokumentumokat szintúgy.

Nehéz eldönteni, mitől olyan megrendítő s mégis felemelő dokumentumfilm ez a végtelenül egyszerűen, mondhatni, eszköztelenül megszerkesztett Katonatörténet. A nyugati hadifogságról kapott, kiábrándító információk hatására? Vagy, mert az utódok, a mai huszonévesek leletmentő igyekezetével szembesülhetünk általa? Ne sokat töprengjünk fölötte, örvendjünk inkább, hogy elkészülhetett. És szurkoljunk neki, hogy divatot csináljon, és az unokák ártatlan nemzedéke tegye tisztába a múltat!

2015. május 26.

vissza >>