Egymásra utalva

Általad álmodunk – mondotta róla a franciák köztársasági elnöke, Chirac, amikor 2002-ben hamvait a vidéki kis temetőből a nemzeti panteonba vitette. A megkésett, de el nem késett elismerés a filmeseket ismét mozgásba hozta. Az új évezred első évtizedében azonban az idősebbik Dumas élete is téma lett számukra, nem csak a művei. A Safy Nebbou által rendezett, mozgóképes Dumas-életrajz június 7-én, vasárnap éjfél után jelenik meg a Duna Televízió műsorán.

A világ legolvasottabb francia írója, Alexandre Dumas nagy műveinek a megalkotása közben szívesen alkalmazott „bedolgozókat”, közülük a leghasznosabbnak a történésznek indult irodalmár, Auguste Maquet bizonyult

Államelnöki elismerés ide, nemzeti panteon oda, Safy Nebbou – aki rendezőként a Dumas-film előtt és után is a gyermeki lélek rejtelmeivel foglalkozott a legszívesebben – az esendő tehetséget mutatta fel életrajzi művében. Az alkotói válságban vergődő Dumas-t, aki egyetlen új fejezetet sem képes összehozni nagy pénzért alkalmazott segítőtársa nélkül. A hihetetlenül színes és életigenlő Dumas oldalán megjelenő Maquet viszont, a kudarcot kudarcra halmozó, szürke polgár, józan eszét is elveszíti a nagy ember társaságában szerzett élményei hatására. Dumas-nak adja ki magát, az országosan ismert, rendkívüli személyiség habitusába bújva igyekszik meghódítani a gyönyörű lányt, aki Dumas közbenjárásával szeretné apját a börtönből kihozatni. A rendkívüli képességekkel megáldott híresség és a jó eszű, találékony, szorgalmas, ám dermesztően kispályás közember párharcát úgy ábrázolja a mi meggyötört Dunánkon „hajózó” francia film, hogy a néző mindkettőjüknek megbocsáthasson, mi több: saját kereteik közt mind a két jellemet értékelhesse, szerethesse.

Magyarázgatni se kell, azt hiszem, hogy miért éppen ezt a furcsa kettősséget emelte ki az idősebb Dumas életrajzából a Gyermekkorok, A zsiráf nyaka s a Sötét szándék rendezője. Aligha csak a miatt, mert az író és „szalmabábja” (a régi magyar nyelv ekként titulálta a „háttérembereket”, a besegítőket, a strómanokat) örökzöld téma Franciaországban. A kapcsolatukat dokumentáló, nemrég előkerült iratok ismeretében – mondhatni – még az örökzöldnél is zöldebb.

Idősb Alexandre Dumas (1802-1870)

Gérard Depardieu idősb Dumas megformálójaként

Auguste Maquet (1813-1888)

Benoit Poelvoorde Auguste Maquet szerepében

Dumas és Maquet egyébként tízegynéhány esztendőn át, nagyjából 1838 és 1851 között dolgozott együtt. Még életükben vita tárgya lett, mi Maquet érdeme, mi Dumas-é az 1844-es A három testőrben, az 1845-46-os Monte Cristo grófjában, az 1850-es A fekete tulipánban, az általunk A vasálarcosként számon tartott Bragelonne vicomt-ban; melyiküket kell ünnepelni a változatos történelmi háttér, vagy a kalandos cselekményszövés miatt. A tömegeket azonban, akik valósággal falták Dumas műveit, mindez aligha érdekelte. A könyv volt a fontos számukra, nem az alkotói folyamat. És, mert olvasmányaik címlapján Alexande Dumas nevét olvasták, néki hálálkodtak, vég nélkül. A lehetőséget üdvözölték, hogy Dumas, történetei révén képes kiemelni őket hétköznapjaik világából.

Így van ezzel korunk embere is, aki – megváltoztatva a megváltoztatandókat – voltaképpen hasonló módon viszonyul a világhírességekhez, mint a sztárkultuszt kiteljesítő XIX. század, a romantika kora. A mű a fontos számunkra is, a dal, amely a lelkünket megérinti, a történet, amely, akár könyv alakban, akár mozgóképsor formájában érkezik el hozzánk, és az elménket fogva tartja… Az alkotási folyamat, vagy maga az alkotó csak akkor válik érdekessé számunkra is, ha hiányérzetünk támad. Mondjuk, ha a megszeretett munkákat újabb és hasonló hatású nem követi… Safy Nebbou, aki nem csak rendezője, de az egyik forgatókönyvírója is e produkciónak, arra vállalkozik, hogy az általánosan ismert és kedvelt Dumas példájával igazolja: az alkotás nem mechanikus folyamat, a tehetséges embernek is lehetnek válságos korszakai. Zsákutcái is, amelyekből, ha szerencsés az illető, szakképzett kismesterek segítségével képes lesz kijutni. A tehetség – vagy, amiként mostanság nevezzük: az észkombájn – és az átlagember közt nincs áthidalhatatlan szakadék, jó esetben egymást segítve, közösségük hasznára tudnak munkálkodni. Válságos korszakaikban pedig a szerint kell megítélni őket, hogy ki mekkora megértéssel viseltetik a másik ember, a többi ember iránt.

A Safy Nebbou által rendezett Dumas filmet azért kedvelem, és azért ajánlom bátran kedves olvasóim figyelmébe, mert a maga csendes iróniájával, múltidéző hitelességével arról győzi meg nézőjét, amiről más nemigen: a tehetséges ember is annyit ér, amennyit emberségéből képes felmutatni. Szegény idősb Dumas-t életében is, holtában is sokan bírálták, sokat szapulták. Műveinek irodalmi értéke vitatható, őszintesége megkérdőjelezhető, dicsekvése viszolyogtató – folyamatosan efféléket írtak és mondtak róla. Honfitársai – áttételesen, vagy leplezetlenül – azt is hibául rótták fel neki, hogy apai nagyanyja fekete rabszolganő volt. Sikerét azonban, amely a mozgóképiparnak, a filmművészetnek köszönhetően voltaképpen a mai napig töretlen, semmi nem tudta kikezdeni. Hiába biggyesztették a siker szó elé a könnyű jelzőt, hiába ragasztották nevéhez a jelzős szerkezetet: idősb Dumas, az elherdált tehetség… Hogyan volt ez lehetséges? Nem tudom. A Dumas-film láttán hajlamos vagyok arra a következtetésre jutni, hogy az írásain is átütköző embersége mentette meg rajongóinak az elvesztésétől, a feledéstől. Az a képessége, hogy, miként a róla szóló életrajzi filmben is látható, úgyszólván minden hétköznapi gyarlóságot meg tudott érteni s bocsátani. Ha ellene munkálkodtak általuk, akkor is.

2015. június 2.

vissza >>