„Még mindig nyögjük a vaskalaposság következményeit”

Ne ütközzön meg a Kedves Olvasó, hogy mozgóképes rovatomban, A tévé műsoráról cím alatt könyvismertetőt találnak. Gál Mihály munkája, „A vetítést vita követte” című, tanulmányértékű bevezetővel és bőséges jegyzetanyaggal ellátott dokumentumgyűjtemény, amely – magánfelméréseim szerint – az idei könyvhét tán legkeresettebb kiadványa volt, azt az évtizedeken át felülről irányított mozgóképes tájékozódást szemlélteti, melynek a következményeit még ma is magunkkal cipeljük. Sőt, akarjuk, vagy sem, utódainknak is örökül adjuk, nemzedékeken át.

A Ben Hur című amerikai szuperprodukció megvásárlásáról 1965-ben kezdtek el tárgyalni a hazai filmátvételi bizottságok, de csak 16 esztendő után foglaltak állást mellette

A Gondolat Kiadónál a napokban megjelent vaskos kötet a koronként újra meg újra átkeresztelt filmátvételi bizottságok 1968 és 1989 között készült jegyzőkönyveit tartalmazza, de a tiszteletre méltó kutatómunkát végző Gál Mihálynak gondja volt rá, hogy az előzményekkel is szembesítse az olvasót. Így azután – bár a legelső jegyzőkönyv, amelyet e művelődéstörténeti s politikatörténeti jelentőségét tekintve legfeljebb Szőnyei Tamás Titkos írás című összeállításához hasonlítható könyv közread –, 1968. márciusában készült (és A pince című izraeli film többek között Nemeskürty István, Bernáth László, Szalontay Mihály általi elutasításáról szól), voltaképpen 1949-től ismerteti azokat a (műsor)politikai szabályokat, amelyeknek az értelmében a külföldi filmeket be lehetett mutatni. A „reakciós, kapitalista csökevényeket” az idő tájt nyíltan száműzték a programból az e feladatra kijelölt hivatalnokok, politikusok, magukat filmesztétáknak, vagy kritikusoknak nevező szolgálatkészek. Nézetkülönbségek, persze, már a kezdet kezdetén is előfordultak e híresen hirhedett grémiumban; Jacques Tati Kisvárosi ünnep című filmjét például „Révai elvtárs” (József, a miniszter, Dezső, a Mafilm első embere? – Gál Mihály ezt nem tudta kideríteni) határozottan a Filmfőosztály figyelmébe ajánlotta. Ám az osztályvezető, Kende István úgy döntött, hogy az olyan káros, népellenes produkció, mint amilyen Tati 1948-as vígjátéka, semmiképpen nem kerülhet a magyar nézők elé… A Szovjetunióból és a népi demokratikus országokból érkező filmeket viszont, kivétel nélkül mind átvették a FÁB (Filmátvételi Bizottság) csinovnyikjai. Hogy is ne vették volna, papírjuk volt róla, hogy ezek „a politikai munka megjavítására szolgáló eszközök”.

A kulturális – művelődési – minisztériumokban működő filmfőosztályok által irányított munkát többször átszervezték. (1955-ben például, Gerő Ernő sürgetésére Darvas József feladata lett az osztály „megreformálása”.) Az alapelv azonban, lényegében ugyanaz maradt: valamennyi filmátvételi bizottság „köteles megakadályozni minden olyan film átvételét és bemutatását, mely a Magyar Népköztársaság bel- és külpolitikai érdekeit, illetve a közízlést sérti”. Nem véletlenül jelent meg az Élet és Irodalomban 1968 augusztusában, méghozzá a lap sok olvasója által hitelesnek tartott B. Nagy László tollából, hogy e filmátvételi és filmforgalmazói szervezetet minden időben az „ötvenes évek igényeihez” mérik. Veress József pedig, még húsz évvel később is okkal-joggal panaszolta a Filmkultúrában: „Még mindig nyögjük a vaskalaposság következményeit”. A késve, megcsonkítva vagy átszövegezve kapott filmeket a problémamentes mozgóképsorok tengerében…

A Biciklitolvajoknak meghamísitották a feliratait, átpolitizálták a dialógusait. Franco Zeffirelli Napfivér, Holdnővér című alkotását azért utasították el 1974-ben a nagyhatalmú (?) FÁB tagok mert „a hippi mozgalomra vetítette előre Szent Ferenc életét. Mert Disney-filmekre emlékeztetően szirupos, giccses olajnyomatokhoz hasonló”. (Hét évvel később, 1981-ben aztán kijelentették, ha országosan nem is forgalmazható a Napfivér, Holdnővér, a Filmmúzeumban olykor vetíthetik…)

A Régi idők rock and rollja című amerikai film bemutatását „bizonyos vágásokhoz” kötötték. (Az 56-os eseményekre utaló képeket, a Sztálint, Hruscsovot képbe hozó híradórészleteket kellett kihagyni belőle.) A King Kong című amerikai film magyarországi forgalmazását viszont azért szorgalmazták, mert az amerikai monopóliumokat és az ottani reklámpszichózist bírálta, s mert egy óriásmajom dicsőült meg benne „az emberekkel szemben”. (Más kérdés, hogy e pozitív hozzáállás ellenére is csak hét esztendővel a FÁB döntése után kerülhetett King Kong a magyar mozikba.)

A világ legismertebb filmjei közé tartozó Ben Hur magyarországi forgalmazása csak az 1980-as években válhatott valósággá, noha 1965-ben kezdtek el rágódni rajta a FÁB tagjai, hogy szabad-e, lehet-e tárgyalni a megvételéről. A Jézus Krisztus szupersztár „csupán” tíz esztendőt késett minálunk, akkor is csak azért kerülhetett a filmszínházainkba, mert az idő tájt előrelátó, ügyes embert ültettek a minisztériumi Filmfőosztály élére, Kőhalmi Ferencet. Ő becsülettel fölmérte az addigi mulasztásokat, és, szerette volna jóvátenni, amit csak lehetett…

A Jézus Krisztus szupersztár című amerikai film magyarországi forgalmazását 1973-ban indoklás nélkül utasították el a hazai nagyokosok, 1982-ben azonban már felfedezték az értékeit

Gál Mihály könyvével a kezemben ezer szám hozhatnám a példákat, mikor és hogyan szúrták el minálunk a többség mozgóképes ismereteit, kultúráját. Hetedíziglen. Nem sokra mennénk vele. De azzal tán igen, ha e gondosan összeállított dokumentumgyűjtemény birtokában köztévéink valamelyike, mondjuk, a magát retrónak nevező M3 olyan filmtörténeti sorozatot indítana, amelyben azokat a filmeket vetítenék, amelyeknek a magyarországi forgalmazása az elmúlt fél évszázadban oly’ igen viszontagságosan alakult. Televíziós bemutatójuk előtt arról is érdemes volna pár szót váltani, mekkora a veszteségünk az által, hogy a vitathatatlan értékek késve érkeztek el hozzánk. És nem is csak az idősebbek korosztályaihoz, de még az unokák nemzedékeihez is – szinte törvényszerűen. Sőt, arról sem ártana egyszer komolyan beszélnünk, jóvátehető-e, s, ha igen, miképpen, ha a nemzet tudásállapota hézagosan működik. Mert a hazai mozgóképkultúrával ma is ez a gond, a vizualitás századában – tisztelet a kivételnek – sokan nem rendelkeznek megfelelő (mozgó)kép-ismerettel, -archívummal. A világot is csak hézagosan ismerik.

2015. június 9.

vissza >>