Utak az iskolába

Forró, hétvégi délután is megtelt az Uránia Mozi kamaraterme, amikor a francia-kínai-dél-afrikai dokumentumfilmet, Pascal Plisson Utam az iskolába című munkáját vetítették. Kisgyermekes kis- és nagycsaládok váltottak jegyet a produkcióra. Aztán a Vége felirat után, még a kijáratnál, kicsi és nagy mondogatni kezdte, miért jó, hogy láthatták e filmet. Ha valamelyik televízió vetítené, odahaza is beszélgethetnének róla, reggeltől estig. Tanévzárás idején, az új iskolaév kezdetén…

Samuelt két kisöccse tolja el rozzant kerekesszékén az iskolába

Négy egymástól igen messze élő gyermek útjait követi Pascal Plisson – és a remek operatőr, Simon Watel – kamerája. Négy különböző kultúra örökösét, akiknek ezernyi különbözőségük ellenére van egy közös adottságuk: mindenáron tanulni akarnak. A „mindenáron” első próbatétele, hogy el kell jutniuk az iskolába. A 11 éves kenyai fiú, Jackson 5.30-kor vág neki az életveszélyes gyaloglásnak, előtte – két kezével jókora gödröt ásva – vizet keres magának meg a kishúgának, akivel együtt teszik meg a 15 kilométeres utat. Azután megmosakszik, ruháját kimossa… Menet közben mindenre gondja van. Apja intelmét sem feledi, egy magaslatról próbálja kideríteni, merre kószál a dühös elefántcsorda, melyet tanácsos messziről elkerülni.

A kenyai Jackson és kishúga, Salome 18 kilométert gyalogol, hogy eljusson az iskolába

A 12 esztendős, marokkói Zahira hétfőnként 22 kilométert tesz meg, hogy bentlakásos iskolájába eljusson. Mielőtt útnak indul, bekukkant a nagymamájához, kicsit olvas is neki. A nagymama nem járt iskolába, pontosabban: neki a templom volt az iskola. Bármily’ hihetetlen, Zahira világában még most is értetlenül fogadják, mit keresnek az iskolákban a leánygyermekek. Ellenérzéseiket a tudásszomjjal megáldott-megvert női nem iránt a segítségre szoruló iskolás lányokkal szemben tanúsított, elutasító magatartásukkal fejezik ki. Zahirát ez csöppet sem zavarja, orvos szeretne lenni s e cél érdekében növendéklányként is sok mindent elvisel.

Carlito és húgocskája lóháton jár iskolába – ez sem kockázatmentes vállalkozás

Az argentin Carlito meg a testvére lóháton teszi meg az iskolájukig vezető, 18 kilométeres utat. Az azonban, hogy kor- és sorstársaiknál kényelmesebben haladnának, róluk sem állítható. Nem csoda, ha Carlito menet közben keservesen panaszkodik: Ez a legnehezebb a tanulásban, eljutni az iskolába!

A 13 éves mozgássérült indiai fiút ifjabb testvérei egy rozoga kerekesszéken „fuvarozzák” az iskolába. Küzdelmes útjuk láttán – hol a rozoga-rozsdás tolószék hagyja őket cserben, hol a legkisebb testvér türelme – talán még a kőszívű nézőnek is sírni támad kedve. Ezúttal még a tanulni vágyó gyermekeket körülölelő táj fensége sem vigasztalja az embert, Samuelék útja ugyanis nagyobb rész szeméttel szegélyezett vidékeken vezet az iskolába.

A jelenség, amelynek bemutatására e 77 perces dokumentumfilm vállalkozott, nem teljesen ismeretlen előttünk. Nagyszüleink nemzedéke még megélte, az unokáknak el is mesélte, milyen az, ha a kisdiák hosszú gyaloglás után ér el reggelente az iskolába. A National Geographic Channelnek is, a BBC-nek is, a Canal +-nak is szívesen dolgozó Plisson azonban nem a múltban kalandozik, hanem a jelenben, a közlekedés, a távoktatás ezernyi formáját is lehetővé tevő informatikai robbanás korában, amikor a legtöbb halandó számára gyalogolni éppen olyan idejétmúlt vállalkozás, mint nyomtatott könyvet lapozgatni. S lám, mégis léteznek a világnak olyan szögletei, ahol a gyermekek szinte ugyanolyan módon jutnak el a tudás forrásához, mint a kétezer évvel ezelőtt élt felnövekvők. És, ami ennél is megrendítőbb, számomra legalábbis, hogy e világszerte sikeres film által megismert gyermekek meg a mellettük, mögöttük feltűnő kortársak minden veszélyt és fáradságot vállalva, mindenáron tanulni akarnak. A film végén el is mondják, miért: hogy tanult emberként, szülőföldjükre visszatérve, az itt élőkön segíthessenek. Látni rajtuk, nem betanult szöveget szajkóznak, amit mondanak, komolyan is gondolják. Egyáltalán, az Utam az iskolába című film azért képes megrendítő s maradandó hatást kiváltani a nézőkből, mert mindenegyes képsora s verbális közlése hitelesnek tűnik. Senki sem „játssza magát”, épp’ ellenkezőleg, mind a négy gyermek a megszokott életét éli a kamerák előtt, „kapcsolt részeikkel” egyetemben. Pascal Plisson legnagyobb érdeme, hogy választott témáját a valóságnak megfelelően bontja ki. Nem esik túlzásokba, nem drámázik, szemléltet. Hitelt érdemlően. Tisztelettel elegyített együttérzést keltve a kamerája révén megismert sorsok iránt. Ugyanakkor nézőjét az önvizsgálat irányába is terelgeti: hol vagyunk, mi, örök elégedetlenkedők a Plisson által bemutatott tizenévesektől! Karnyújtásnyira az ismeretszerzés ezernyi lehetőségétől – a tiszteletreméltó kivételtől eltekintve – szorgalmasan tunyulunk, butulunk. Utódainkat pedig a megterhelő tudnivalóktól féltjük!

2015. június 23.

vissza >>