A harmadik fal

Két írásommal is riasztottam 2011 tavaszán a Magyar Nemzet az idő tájt még igen népszerű – napjainkban csonkán vergődő – Műsorújságának olvasóit. Az Egyesült Államok-béli negatív példákra hivatkozva, azt szerettem volna a lehető legtöbb emberben tudatosítani, hogy szerte a világban a bevándorlási politika humánus reformjára volna szükség. Mindössze két megrázó dokumentumfilmből állt a „példatáram”, mind a kettőt a magyarországi HBO műsorán találtam, ugyanis mindkettő az amerikai mozi-tévé saját produkciója. Rory Kennedy műve, A kerítés azt az USA mexikói határvonala mentén emelt öt és fél méter magas, ezerszáz kilométer hosszú fémkerítést járja körül, amellyel az illegális határátlépőktől próbálják az Államokat megvédeni. Persze, hiába. Rebecca Cammisa filmje, a Gyerekkivándorlók azoknak a kiskorúaknak a kiszolgáltatottságát mutatja be, akik, ezer veszélynek kitéve lesznek „törvényen kívüli bevándorlók”. Az Oscar-díjra jelölt dokumentumfilm rendezője egyébként, az HBO-nak köszönhetően interjúban számolt be a hosszú forgatás során szerzett tapasztalatairól a Műsorújság olvasóinak. Rémálmaimban sem gondoltam volna, mikor e két írást 2011-ben a Műsorújság 14. és 16. számába beszerkesztettem, hogy amit e filmekben látni, pár év múltán, kereszténydemokrata politikusok által (is) irányított kis hazánk hétköznapi valósága lehet.

Melyik út visz hazafelé?

A Magyarországon Gyerekkivándorlók megjelöléssel futtatott amerikai dokumentumfilmnek az eredeti címét – Melyik út visz hazafelé? – ma sem tudják a bevándorlási politika irányítói megválaszolni

Huszonkilenc ember követett el az elmúlt negyed században terrorcselekményt az Amerikai Egyesült Államokban. Huszonnégy közülük repülővel érkezett, a legtöbbjük New Yorkban landolt, öt az Államokban született. A mexikói határon egyetlenegy terrorista sem közelítette meg Észak-Amerikát.

A terrorizmus elleni védekezés látványos és költséges akciójaként a Bush-kormány döntése értelmében mégis az USA mexikói határvonala mentén emeltek öt és fél méter magas, ezerszáz kilométer hosszú fémkerítést. Rory Kennedy fél óránál alig hosszabb dokumentumfilmje körültekintően mutatja be, hogy milyen eredménnyel. Mivel a berlini fal után csak „második falnak” becézett monstrum a határvonalnak csupán az egyharmadát védi – ha védi – az illegális határátlépőktől, az az irdatlan tömeg (a hivatalos kimutatások szerint mintegy félmillió ember próbál Közép-Amerikából az USA-ba eljutni), ha igazán elszánt, megtalálja az utat az „ígéret földjére”. (Ami, persze, a guatemalai, hondurasi, mexikói bevándorlók legtöbbjének, mihelyt megérkezik, a csalódások földje lesz.) Az embercsempészek 1800 dollárért juttatják át a kerítés alá fúrt alagutakon az embereket. Akinek nincsen ennyi pénze, a „halálfolyosókon” vág neki az útnak; a sivatagot vagy a vízi utakat választja. Mind a kettő „kétesélyes vállalkozás”.

Egy másik HBO-s dokumentumfilm, A kerítéssel nagyjából egy időben bemutatott Gyerekkivándorlók egy folyóba fulladt menekülő képével nyitja kétségbeejtően kilátástalan történetét, és egy olyan koporsó „házhoz szállításával” zárja, amelyik annak a tizenéves fiúnak a földi maradványait rejti, aki a sivatagban lelte halálát. Tanulni szeretett volna, mondják a szülei, azért vállalkozott a veszélyes útra.

Az HBO két saját gyártású dokumentumfilmje (mind a kettő megtekinthető az amerikai mozi-televízió magyarországi műsorán) egészen más képet ad az Egyesült Államok mindennapjairól, de a közerkölcséről is, mint amilyet az USA világhírű filmipara terjeszt. Sőt, mondhatni, hitelt érdemlően cáfolja azokat az általánosan elfogadott közhelyeket, amelyek a világ első számú, példás demokráciájaként hirdetik azt az államszövetséget, amelyik adófizetői pénzét – úgymond – az emberiség boldogulására fordítja, s ahol – állítólag – a keresztény erkölcs szerint ítélnek meg minden halandót. Természetesen az idegeneket is, hiszen Amerika mindig is „a bevándorlók országa volt”… Ezzel szemben A kerítés című film bemutatja, hogy milyen látszatintézkedésekre költik az adókból származó dollármilliókat. Sőt azt is felsorolja, mi mindenre fordíthatták volna azt a hárommilliárd dollárt, amibe a százhúszezer tonna acélból emelt határkerítés került. Tizenhárom és fél millió drogfüggő gyermek kezelését lehetett volna belőle anyagilag támogatni. Tizenkétezer drogbárót bebörtönözni… Hogy hány gyermeket lehetett volna etetni és iskoláztatni ebből a hatalmas összegből, azt nem számolta ki senki sem. Rebecca Cammisa filmje azonban, a Gyerekkivándorlók ezt a lehetséges számadást is eszünkbe idézi. Meg azt a tengernyi szenvedést, amit a kiskorúak a Földnek azon a részén elviselnek, ahol még nem az egyre csökkenő népszaporulat a gond, hanem a világra hozott gyermekekről való gondoskodás.

A minálunk Gyerekkivándorlók megjelöléssel futó filmnek, ha az eredeti címét szó szerint fordították volna magyarra, ezzel az alapkérdéssel kéne itt, Közép-Európában szerepelnie: Melyik út visz hazafelé? Megválaszolása pedig nem csupán a közép-amerikai menekültügy érintettjeinek a feladata, de mindnyájunké, akik utódaink egészséges és emberséges jövőjéről álmodunk. Az amerikai dokumentumfilmesek lélek-mélyig hatoló „felhívása” után mi sem mentesülünk attól, hogy világgá kiáltsuk, legalább most, a megváltás ünnepén: mindenkinek legyen útja hazafelé! Méghozzá acélkerítésektől és más halálos fenyegetésektől mentesen!

Az utolsó vonaton

Rebecca Cammisa: Lélegzetvisszafojtva figyeltem, ahogyan a gyermekek vonatról vonatra ugráltak

Rebecca Cammisa Oscar-díjra jelölt dokumentumfilmje olyan gyermekek sorsán keresztül mutatja be a Közép-Amerikából az Egyesült Államok felé tartó bevándorló tömegek kiszolgáltatottságát, akik a jobb élet reményében, ezer veszélynek kitéve, szülői felügyelet nélkül vágnak neki a nagy útnak. A bátorságról, csalódottságról és szomorúságról szóló Gyerekkivándorlók című film a magyarországi HBO tavaszi műsorán látható.

Miként került kapcsolatba a bevándorlás problémájával? – kérdeztük a rendezőnőt, aki hat éven át nyolc kis kivándorló lépteit követte kameráival.

Amikor az első dokumentumfilmemet 2002-ben befejeztem, az egyik barátom azt mondta, a következő témám a gyerekek kivándorlása lehetne. Szörnyen megrázott, hogy ez a jelenség egyáltalán létezik, és azonnal beleástam magam a témába. Akkoriban egyetlen filmet sem találtam, ami kifejezetten a közép-amerikai és mexikói gyerekkivándorlók hányattatásairól szólt volna.

Hol és hogyan találta meg az interjúalanyait?

Leggyakrabban nevelőintézetekben, a vasúti sínek mentén, olyan helyeken, ahol az északra tartó kivándorlók általában megjelennek. Rendkívül fontos volt számomra, hogy azoknak a gyerekeknek a családjait is megtaláljam, akik a Sonora sivatagban haltak meg – hogy ezzel is jelezzem, életbevágóan sürgős feladat a Közép-Amerikából útra kelő gyermekekről intézményesen gondoskodni.

Mi döbbentette meg a legerősebben az idegen utakon elinduló gyermekekkel kapcsolatban? Az életkoruk? A körülményeik?

Az a hihetetlen elszántság, amivel az USA-ba való eljutásról szóló álmukat próbálják megvalósítani. Lélegzetvisszafojtva figyeltem, ahogyan a film közreműködői vonatról vonatra ugráltak. Időnként úgy kezelték a vonatot, mint egy játszóteret; nem volt bennük szemernyi „egészséges félelemérzet” a tehervonatokkal, mint veszélyes járművekkel szemben.

Valamiképpen befolyásolta a filmesek jelenléte az utazásukat?

Megfigyelőként az volt a feladatunk, hogy dokumentáljuk az életüket, mialatt velük utazunk. Mivel azonban a riportalanyaink gyerekek voltak, mindig felhívtuk a figyelmüket arra, hogy az előttük álló út mennyire veszélyes lehet. Felajánlottuk, hogy segítünk nekik kapcsolatba lépni a hivatalos szervekkel, ha haza szeretnének térni. Az a világ, amit rögzítenünk kellett, tele volt csempészekkel, gengszterekkel és korrupt tisztviselőkkel. Forgatócsoportként mindig szem előtt tartottuk, hogy a gyerekek milyen veszélyeknek lehetnek kitéve. Több alkalommal is úgy kellett döntenünk, hogy nem folytatjuk az utazást a gyerekekkel, akkora fenyegetettséget érzékeltünk.

Mennyi ideig készült a film? Hogyan tudták nyomon követni riportalanyaik sorsának alakulását?

A film hat év alatt készült el, mert a forgatást – anyagi megfontolásból, vagy bürokratikus okokból, vagy a szerződésekkel kapcsolatos félreértések miatt – többször is el kellett halasztani. Egy-egy kényszerszünet után úgyszólván mindent elölről kellett kezdeni – új szereplőkkel. A 2005-ös Stan hurrikán például tönkretette a vasútvonalakat, elpusztította azt a vasúti hidat is, amin az északra tartó vonatok áthaladtak. A kivándorlóknak újabb veszélyes útvonalakat kellett találniuk az átkelésre. Aztán 2007-ben felszámolták azt a vasúttársaságot, amelyik Dél-Mexikóban üzemelt. Akkor még nem is tudtuk, de az a vonat, amelyiken új szereplőinkkel utaztunk, az utolsó vonat volt Észak felé…

Milyen élményeket szerzett azon a Fenevadnak becézett tehervonaton, amelyen a kivándorlók titokban utaztak az USA határig?

A csodálatostól a döbbenetesig mindenfélét. Operatőrként a tájat lélegzetelállítóan gyönyörűnek találtam, élvezet volt filmezni. Az események dokumentálójaként viszont rendkívül fontos mozzanat volt együtt utazni a gyerekekkel a vonaton. Közvetlen közelről láthattam, hogy a kivándorlóknak mi mindent kell elviselniük az utazás során…

Milyen hatást szándékozik elérni a filmmel?

Szeretném, ha a közönség megismerné a gyerekkivándorlás rideg valóságát, és ha alaposabban megértenék, mi készteti a gyerekeket arra, hogy ezt a viszontagságos utazást egyedül is vállalják. Sok gyerek a családtagjait próbálja megtalálni. Az egyik fontos kérdés szerintem az, hogy lehet-e olyan törvényeket alkotni, amelyek biztosítják a kivándorló gyerekek és szüleik egymásra találását. Nagyon bízom benne, hogy a film segíteni és gyorsítani is fogja azt a párbeszédet, ami elvezet az Egyesült Államok bevándorlási politikájának humánus reformjához.

Változtak az ön nézetei az USA bevándorlási politikájáról a film forgatásának hatására?

A pánamerikai migráció igazi okait nem értik, és nem is kezelik az én hazámban. A problémát csak tovább nehezíti az a mérgező politikai retorika, amely az illegális bevándorlók ügyét és az amerikai társadalomban elfoglalt helyüket övezi. A bevándorlási kérdésből eredő milliónyi problémát a nemzetek közötti közös felelősségvállalás szellemében kellene megoldani. Régebben sok közép-amerikai és mexikói kivándorló talált szezonális munkát az USA-ban, majd visszatértek a hazájukba, a családjukhoz. Ennek vége. Mióta az amerikai–mexikói határon egyre nehezebb átjutni, az illegális bevándorlók félnek attól, hogy nem tudnak újra átjutni, ha egyszer hazamennek. Így inkább az USA-ban maradnak, és a családok mindaddig külön élnek, amíg a gyerekeket nem sikerül áthozni (leggyakrabban átcsempészni), vagy ők maguk át nem jönnek az országunkba. Mióta a saját szememmel láttam, hogy a felnőtt- és gyerekkivándorlók mi mindent el nem viselnek az utazás során csak azért, hogy kicsivel jobban élhessenek az USA-ban – éhséget, nemi erőszakot és annak a kockázatát, hogy a vonat alá zuhanva az életüket vesztik –, azt gondolom, hogy a bevándorlási politika sürgős reformra szorul.

2015. június 25.

vissza >>