Labirintusainkat is lehet szeretni!?

Kecskemétre figyelt június utolsó napjaiban az emberiség jobbik része, a rajzfilm, az animációs film tisztelői s művelői. A nagy múltú alföldi városban 12. alkalommal rendezték meg azt a fesztivált, amelyet immár a műfaj öt legrangosabbja közt tartanak nyilván szerte a világban. Idehaza, persze, Kecskemét határain túl nem sok szó esett róla. Korántsem annyi, mint amennyit megérdemelt volna. Még a gyermekek mulattatására rendelt M2 is a szokásos animációs film-kínálatát futtatta június 24. és 28. között: német, spanyol, osztrák, kanadai sorozatokat.

A cigányok szépséges tündére, Doja a főszereplője a Cigánymesék című rajzfilmsorozat 2. epizódjának

Pedig, kis odafigyeléssel azoknak a nemrég indított magyar sorozatoknak az epizódjait is műsorukba illeszthették volna, amelyeknek a folytatása a kecskeméti szemlén is megjelent. Mint például a Horváth Mária által „jegyzett” Cigánymesék második része, amely a már bemutatott bevezető epizódnál is színesebb, gazdagabb. A cigányságnak saját országot építő tündér, Doja a központi alakja, akinek azonban minden segítőkészsége hiábavaló, szeretett népének sorsát csodás „közreműködésével” sem lehet jobbítani…

És Gyulai Líviusz is folytathatta két-három éve elkezdett televíziós sorozatát, az Egy komisz kölyök naplóját, amely – noha egy múlt századi átlagos amerikai család átlagosnak nemigen nevezető csemetéjének a csínytevéseit jeleníti meg –, kortól, világtájtól és nációtól függetlenül, minden öntörvényű, azaz képmutatásmentes kisgyermek jellemrajzának tekinthető.

Általános örömmel kell(ene) fogadni s forgalmazni az Árpádok emlékezete című ismeretterjesztő rajzfilmsorozat III. Béla királyt bemutató perceit is. És nem is „csak” azért, mert az egyik legjelentősebb Árpád-házi uralkodót idézi meg, akinek a regnálása idején a Magyar Királyság elismert európai nagyhatalommá fejlődött, akinek a rendelkezésére a magyar írásbeliség hivatalossá vált. Hanem, mert Jankovics Marcellnek a közel negyed századon át, 1172-től 1196-ig uralkodó Béla korának szinte minden, az utókor megismerésre érdemes „kellékét” sikerült megjelenítenie. Méghozzá olyan színpompával és annyi humorral, amennyi a történelmi ismeretek befogadására rest elméket is képes munkára fogni. Munkára? Mulatságra inkább, 10 évestől 110 évesig.

Előzmények nélküli, legalábbis az én számomra, az Oscar-díjas Rófusz Ferenc televíziós sorozata, a Hoppi mesék, amelyet a rendező az óvodás korú gyermekek számára indított. A hoppik, ezek a törpe formájú kicsi lények nem kevesebbre vállalkoznak, mint hogy a Föld népeinek az ünnepeit megmentsék, majd meg is szervezzék. A világ különböző népszokásait bemutató sorozat fontosságát vitatni nem lehet, az idegenek iránti kötelező tisztelet tudományát a lehető legkorábban kell a felnövekvőknek megtanítani. (Gondoljuk el, milyen szép lehetne a világ, ha nem azt tanították volna benne kicsiknek nagyoknak, nemzedékeken át, hogy a másik embert mikor miért kell megszólni, lenézni, kiközösíteni, megtámadni…) A baj csak az, hogy a Riha Erika figuratervei alapján megjelenő H(h)oppik nem elég kedvesek, rokonszenvesek, el- és befogadhatók ahhoz, hogy a mondandójukat és az akcióikat mesés komolysággal szemlélhesse az ember gyereke.

Orosz István rövidfilmje, A rajzoló a labirintus mítoszát sajátosan értelmezi

Bezzeg Bertóti Attila Meséjének gyermekhősei, Lenocska és Ványka! Elég egyetlen pillantást vetni rájuk, és máris megkedveli, életre szólóan meg is jegyzi őket az ember! Hát még a szövegüket, amelyet az orosz abszurd tán legkiemelkedőbb alakjától, az 1905 és 1942 közt élt Danyiil Harmsztól „kölcsönöztek”! Az orosz író, költő, humorista, aki rövid életének rövidebb, hosszabb szakaszaiban gyermeklapoknak is dolgozott – azt gondolta, szegény, ha a felnövekvőknek címezi környező világáról vallott nézeteit, nem sütik rá „odafönt”, hogy osztályellenség – e két gyermek párbeszédében hozta nyilvánosságra azt a sok alkotó embert megnyomorító, képtelen helyzetet, amikor szinte minden megírandó témát, kibontani vágyott konfliktust elutasítanak a magukat mindenkinél bölcsebbnek és tapasztaltabbnak tekintő, rettentően nagyszájú nagyfőnökök.

A nagybányai születésű Bertóti Attila hétpercese egyébként a magyar animációs rövidfilmek versenyében szerepelt Kecskeméten, ahol 2011 óta „jegyzik” a harmincéves rendezőt. Ariadné fonala című, akkori sikerfilmjét azonban ezúttal nem csak a legfrissebb műve juttatta eszembe, hanem egy a labirintus mitológiáját megidéző másik versenyfilm is, A rajzoló. Orosz István fekete-fehér rajzfilmje olyan titokzatos grafikust állít szótlan története középpontjába, aki csak a labirintust ábrázolja. Távolról és közelről, oldalról, felülről, napról, napra, úgy tűnik, egész életén át. Amikor rajzmappája megtelik, elégedetten, mi több, szeretettel nyugtázza munkáját, az életművét. Mintha mindenegyes megfontolt, mi több: elragadtatott mozdulatával azt akarná a világ tudomására hozni, hogy a labirintust is lehet szeretni. Hogy ki ez a titokzatos rajzoló, az utolsó másodpercekig meg nem tudható. Látni a lépteit, ahogyan a helyszínre érkezik – a kőrengetegben rajta kívül, rettenetes magányában csak egy kis gyík képviseli az életet –, a kezét, amint dolgozik. Végül az árnyékát is, amely a bikafejű szörnyet, az örök labirintusi magányra ítélt, mitológiai teremtményt mutatja…

Igen, a labirintust is lehet szeretni, a kecskeméti animációs filmfesztiválon bemutatott magyar rövidfilmek közül több más jeles mű is ezt tanúsítja. A fődíjjal jutalmazott Fürdő is, Duczki Tomek négy és fél perce is... Feltéve, persze, hogy ezeknek a műveknek van hol tanúskodniuk. Jó időben és alkalmas fórumokon. A televíziós sorozatok, amelyekből, ha jól látom, évente, kétévente készül egy-egy folytatás, még el-eljutnak a befogadókhoz. De az animációs rövidfilmek? Pedig milyen nagy szükség volna rájuk! Mielőtt végképp elfelejtenénk, hogy a labirintust is lehet szeretni. Ki-ki a sajátját, rendületlenül.

2015. június 30.

vissza >>