A menekülés útvonalán

E heti televíziós jegyzetemet személyes vallomással kell kezdenem: ki nem állhatom azokat az embereket, akik sportszerűen gyilkolják a teremtett világ legritkább, legszebb és legerősebb vadjait. Az 1898 és 1967 közt élt Széchenyi Zsigmondnak, a legnagyobb magyar dédunokaöccsének azt sem tudtam megbocsátani, hogy élete végén Kádár János vadásztársaságának közkedvelt vendége lett. Kinyó Ferenczy Tamás mozgóképes pályarajza láttán azonban módosítanom kellett szigorú ítéletemet, a Hír Televízióban július 19-én 22.06 órai kezdettel, majd július 24-én 14.06-kor megismételt dokumentumfilm a korának, a rettenetes XX. századnak kiszolgáltatott embert mutatja meg. Nem a vadászt, hanem a hétköznapi halandót.

A Nemzeti Múzeumot és a nemzet könyvtárát megalapító Széchényi Ferenc ükunokája, Széchenyi Zsigmond (1898 és 1967) Európában, Afrikában, Indiában és Alaszkán is vadászott

Széchenyi Zsigmondot, akinek Széchényi Ferenc volt az ükapja, Széchenyi István testvérbátyja, Széchényi Lajos a dédapja, kora gyermekéveitől vadásznak nevelték. Akár a sárpentelei, akár a kőröshegyi családi birtokon időzött, felmenői is, és azok személyzete is arra tanította, hogyan kell a puskával bánni. 1915-ös érettségi vizsgája után pedig, mint az I. világháború csapatszolgálatra rendelt ifjú katonáját, arra oktatták, természetesen parancsszóval, hogy miként kell a fegyverét felebarátaira irányítani.

A háborút lezáró (?) béke első éveiben – osztályos társainak szokása szerint – Európa nyugati régióiban folytatott „felsőfokú” tanulmányokat. 1920-ban, ’21-ben Münchenben, Stuttgartban, Oxfordban, Cambridge-ben sem lehetett egyszerű magyar grófként megjelenni. De a megcsonkított, erkölcsileg is erősen megtépázott szülőföldre visszatérni sem… Kinyó Ferenczy Tamás Gr. Széchenyi Zsigmond című dokumentumfilmjének 44 percét végignézve, s a látottaknak, hallottaknak utána olvasva, az a gondolatom támadt, az ifjú nemes számára talán a menekülés útvonala lehetett a vadászat. Először idehaza, aztán a Kárpátokban, Zetelakán, a Hargitán, a Gyergyói havasokban. Gímszarvasra, medvére, majd Európa távolabbi pontjain zergére, kőszáli kecskére… 1927-től Afrikában, 35-től Alaszkában, ’37-’38-ban Indiában leopárdra, oroszlánra, elefántra…

Trófeáit Széchenyi Zsigmond sorra-rendre hazahozta. A jó magyar vadász hírét az egész világ gyorsan megismerte. 1930-tól nemzetközi elismertségnek örvendő könyvei is segítettek ebben. A Csui!... tíz kiadásban jelent meg, több mint 350.000 példányban kelt el, az Alaszkában vadásztam című Széchenyi Zsigmond-könyvet kilencszer adták ki, a Nahart nyolcszor…

A vadász-író Széchenyi afrikai, indiai, alaszkai történeteivel is Magyarországot népszerűsítette a nagyvilág előtt. (Az idő tájt is ugyancsak ránk fért a kedvező hírverés…) Idehaza is lelkesen fogadták Széchenyi Zsigmond könyveit, az akkortájt legkedveltebb és legolvasottabb magyar író, Zilahy Lajos például 1930-ban azt írta róluk a Pesti Naplóban: nyelvezetüket „a dunántúli falvak szénaillata lengi át”.

Ez is komoly érték, csakugyan. Így, utólag azonban azt is feltétlenül hozzá kell fűzni Zilahy szavaihoz, hogy ezek a könyvek nem is egyszer a legfontosabb ismereteket terjesztették a saját gondjaival, bajaival körülbástyázott Magyarországon a világ távoli pontjairól. Egyszer-másszor követendő példaként. Az Afrikában közvetlen közelről megismert bennszülött közösségekről például, azt írta Széchenyi Zsigmond: „nem lopnak, nem hazudnak, nem verik a gyermekeket, sőt udvariasak, tisztelik az öregeket…” Olykor, úgy tűnik, jobban érezte magát a gróf a természet-közeli emberek társaságában, ahol, mint írta, „messze elhajíthatom magamtól a társadalmi élet szabályait”, mint osztályos társai között. Akik meg, mind e közben folyamatosan szapulták, amiért vadászó körutakra pazarolja a vagyonát. Az okosabbja, persze, pontosan tudta, s ezen eszméjét nyilvánosságra is hozta, hogy „amit ez a gróf elköltött vadászatra, abból a magyar nemzet is gyarapodott”. Tragikus sorsfordulói után maga Széchenyi Zsigmond is mondogatta: öreg napjaikra semmi más nem maradt, csak a vadászkalandok hozadéka: újra kiadott könyveinek honoráriuma…

Kinyó Ferenczy Tamás dokumentumfilmjének komoly érdeme, hogy nem a nagy vadászt, hanem a tiszteletre méltó férfiút mutatja be. Leginkább a saját szavaival: a pályarajz 44 percének a kísérőszövegét a rendező édesanyjának, Ferenczy Erikának a forgatókönyvírói közreműködésével nagyobb részt Széchenyi Zsigmond írásaiból állította össze. A mozgó- és állóképek is jobbára a magánembert mutatják, meg a hazai helyszíneket, ahol élnie megadatott, ahol gyakorta megfordult. Amelyek egyéniségének formálódását segítették. (Árva László, a film operatőre tiszteletre méltó munkát végzett, azokat a nagy múltú tájakat, településeket is képes volt ihletetten „képbe hozni”, melyeket visszafordíthatatlanul tönkre tett az „újító szándék”, a végzetes emberi ostobaság.)

Ezzel a szerkesztői módszerrel ráadásul Kinyó Ferenczy Tamásnak azt is sikerült elérnie, hogy némiképpen megmagyarázza hősének azt az „öregkori elhajlását”, amellyel a gróf, aki 1949-51-től voltaképpen 1959-ig „hazátlanná vált a saját hazájában”, elfogadta Kádár János feléje – vagy inkább: érte? – nyújtott jobbját. A 2001-ben, 2002-ben forgatott film rendezője még nem ismerhette azt a 2011-ben, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának internetes folyóiratában közreadott, levéltári dokumentumok sokaságával is alátámasztott tanulmányt, amely az ÁVÓ által folyamatosan megfigyelt, és gyakran zaklatott, olykor kitelepített, máskor a Mosoni utcai toloncházban „teleltetett”, másfél évre a sopronkőhidai „állami vendéglátásnak” kiszolgáltatott „Csendlegyen úr” kálváriáját írja le. E forrásból tudható hogy a kádári hatalom számára Széchenyi Zsigmond akkor sem volt megbízható, amikor Kádárral parolázott. Egy Csanádi fedőnevű ügynök akkor is rendszeresen jelentett róla.

Világjáró élményeit Széchenyi Zsigmond tíznél is több, Európa-szerte ismert könyvben adta közre, a legsikeresebbek számos hazai és több külföldi kiadásban jelentek meg

Szinte már feledtem, Kinyó Ferenczy Tamás munkájának köszönhetően azonban ismét megjegyezhettem magamnak, amit Széchenyi Zsigmond, szegény, valószínűleg igen jól tudott, hogy tudniillik a nagyurat játszó szocialista-kommunista elvtársaknak és származékaiknak sem lehet nemet mondani, ha valakinek a társaságára vágynak. Ahogyan a királyoknak sem lehetett.

2015. július. 14.

vissza >>