A 90 éve született Nagy László emlékezete

„A kéményben ördögök muzsikáltak”

Szent ember volt, írta róla az író-szociográfus Végh Antal, aki általában kemény szóval szokta illetni kor- és pályatársait. Ő maga, a kilencven évvel ezelőtt, 1925. július 17-én született költő, műfordító, grafikus Nagy László a Lehetetlen képviselőjének tartotta magát: a veszendőnek és kiszolgáltatottnak érzett tisztaságot, szépséget és tehetséget próbálta lírájával is menteni. Csoda-e, ha hirtelen halála után nem sokkal a felejtés fátylát borította rá a hazai szellemi élet? Szülőháza is csak akkor lett beszédtéma, amikor híre ment, romba dől, ha nem sietnek megtapasztani a falait. A közadakozásból megerősített épületet, az iszkázi Nagy László-emlékházat 1998 januárjában látogattam meg, hogy a Magyar Nemzet 1998. január 31-i számában az akkor már húsz esztendeje a másik parton tartózkodó poétára emlékeztessem olvasóimat.

Megfeledkeztünk róla. Verseit, ha idézzük („S ki viszi át fogában tartva/ a Szerelmet a túlsó partra”; „Jönnek a harangok értem”) akár a népdalokat, a szerzőt feledve forgatjuk az ajkunkon meg a lelkünkben. És, miközben sületlen cipó lágyságú embereket és életműveket faggatunk: mit gondolnak felemás mindennapjainkról, fura függetlenségünkről, a gyémántkristály jellemű Nagy László írásaiból eszünkbe sem jut kiolvasni a válaszokat súlyos kérdéseinkre.

Húsz esztendeje az egész országot szíven ütötte hirtelen és korai halálának híre. Ám az ütés okozta fájdalom lassanként elcsitult, és a költőt, aki, ha köztünk maradhatott volna, 73 esztendős lenne, könyvespolcunk homálya őrzi. Pedig mi mindent tudott ő! Például a hatalomról! („Ma, ha hatalmam volna, angyalbrigádokat vezényelnék a földekre… Kapálják meg a cukorrépát, kaszáljanak ezek az angyalok, keverjék a moslékot a disznóknak, hordják be a fagyos kazlakat a hófúvásokon át, mert a vénemberek már haldokolnak… Ha hatalmam volna, nem kezelném elit ügyként az irodalmat. Ha hatalmam volna, széttépném a protokoll-listákat, mert, ha hatalmam volna se tudnám széttépni az igazi tekintélyeket…”) A hűségről! („Hűségem mindig kötött a néphez, akitől származom, akinek a nyelvén írok. Hű akartam lenni a magyar költészethez. Költészetünknek a Balassitól József Attiláig és később is eleven fő vonalához: ami nem csak síkraszállást jelent megmaradásunkért, hanem azt a gondolatot is kifejezi, hogy fölösleges áldozatok nélkül jussunk közelebb a már megbűnhődött eszményi jövőhöz.”) Az anyanyelvről! („A szó meggyalázása nem új lelemény, de látványosabb és fájóbb, mint valaha. Tanúi vagyunk, hogyan használják a nyelvet maszlagolásra, hazugságra. Nem csoda, hogy sokan elfordulnak a sorskérdésektől, jó, ha játékba, fájó, ha szótlanságba… A szó igazi hőse akarok lenni. Ha reménytelen a Lehetetlen, elbukásunk is ünnepély.”) Az örökkévalóságról! („Ha szólok, a mai ember jaját, búját, küzdelmét vagy haragját mondom ki mindenképpen. Nem törődöm az örökkévalósággal, de egyet szeretnék: verseim a jövő nemzedékeknek okulás végett dokumentumai legyenek egy költőről, s erről a sokat emlegetett máról.”) A gyávaságról! („Az óvatoskodó gyávaság nem csak a műalkotásban, a műbírálatban is a hazugság szülője.”)

A rendszerváltozásnak nevezett rozsdás félfordulat óta mindössze egyszer esett rá az emlékezés fénysugara: amikor híre jött, hogy szülőháza Iszkázon romba dől, ha nem sietnek megtapasztani a falait. Ő maga már 1974-től jósolgatta e romlást. („Egyszer majd kifordulnak a sárfalak a tető alól, s lerogyik minden. Már leselkedik a természet a réseken át. Zöld huzat, az örökkévalóság lelke dúdol halkan.”) Hogy azonban a jóslatból valóság is lehet, és a Bakony alján álló parasztporta, hol a század magyar költészetét megújító Nagy László tíz esztendeig futkározott („utánozva embert, állatot, madarat”), nevelődött („mesék és balladák közt, a bájolók parancsoló ritmusában, a házra támadó regős énekek niagarájában”), összeomolhat, mozgásba hozta híveit, és közadakozásból megerősítették és felújították azt az épületet, amely már 1984-ben is Nagy László emlékének szenteltetett. A falu polgárai s a környékbeliek is mind hozzájárultak az 1908-ban emelt épület életben tartásához, és megyei s városi hivatalok, kisvállalkozók és magánszemélyek is adakoztak, hogy a karvastagságú repedések eltűnjenek és a kilencezer ölnyi ősi szántóbirtokon árválkodó fehér falak közt megint az irodalom zarándokhelyére lelhessünk.

Többre is talán: egy végképp letűnt világ, a parasztpolgári lét utolsó hírnökére. Mert nemcsak Nagy László emlékei kaptak helyet a három helyiségnyi kiállításon, de gazdálkodó őseinek eszközei is. A konkolyozó, a cséphadaró, a kukoricamorzsoló, a mázsa, a gyalupad, a csézakerék dédapjának, a „csodabognárnak” a keze munkája, meg zsákok, Nagy Béla, Vas Géza felirattal. (Nagy Béla az édesapja, Vas Géza az anyai nagyapja volt a költőnek, aki maga is erős hajlamot és szeretetet érzett az alapvető mesterségek iránt. („Szerettem a fölhasított fát, a rezet, a bőrt, a szép piros és zöld vesszőket – írja önéletrajzában. – Ajándékkal ért fel, ha nézhettem, hogyan dolgozik a kovács, a bognár, az asztalos vagy a szíjgyártó.”)

Éles eszű, találékony, szorgalmas és messzire tekintő (ma úgy mondanánk: koncepciózus) emberek voltak Nagy László elődei, olyan földművesek és mesterek, akik, bárhogy is teperte le, fosztotta ki őket e rettenetes század, mindig föl tudtak tápászkodni. (Az emlékház gondnoka, Nagy László gyermekkori játszótársa, Szabó Antal meséli, Nagy Béla portájáról is mindent elvittek 1945-ben a „dicsőséges” felszabadító szovjet csapatok. Egyetlen tehenet meg egy lovat sikerült csak megmentenie a családnak. De az az egyetlen ló, a Zalavár, esztendő múltán aranyérmet nyert valamelyik nevezetes regionális versenyen. A szerszámot Nagy László készítette neki – ma is ott látható a szülőház falán –, mert a lószerszámok is „tovatűntek”, a falun átvonuló szovjet katonákkal együtt. ) Az utolsó megtiportatást azonban, az 1959-est, amikor az egész faluval együtt kénytelenek voltak beállni a tsz-be, haláláig nem heverte ki Nagy László édesapja. Iszkáz elesett – írta ekkor fiának Nagy Béláné Vas Erzsébet. „Nem a közös munka fájt nekik – mesélte később Nagy László –, mindig összesegítettek.” Hanem a hátuk mögött hozott rossz döntések, amelyekkel megölték a munkakedvet, tönkretették a földet, a parasztságot. „Nem íneklek ennek a világnak” – mondta Nagy Béla a fiának, amikor az magnókészülékkel fölszerelkezve tért haza, szép regöléseket fölvenni. Az egykor elismert mintagazda, kinek szava volt a közéletben is, nem bocsátott meg a szocialista rendszernek. (A környék országgyűlési képviselője, dr. Schandl Károly, a költő keresztapja, őt, Nagy Bélát kérdezte, amikor a mandátumát a húszas években megkapta, mit adhat a falunak. Nagy Béla olvasókört kért – és kapott – övéi nevében, hogy téli estéken ne a kocsmában, italozással, hanem könyvek társaságában múlassa az időt a falu ifjúsága. Az olvasókörből később iskola lett; ma üres, pusztulófélben lévő épület. Szép új világunk összevonta nem csak a községi iskolákat, de még az óvodákat is a környéken, így Iszkázról Kertára járnak iskolába s óvodába a piciny gyerekek.)

A kéményben ördögök muzsikáltak”, írta betegségektől keserű gyermekéveiről a költő. Ma se ördögöt, se angyalt nem észlel a megerősített fehér falak között a látogató; csak az ezüstös fejű költő jelenlétét. Csöndes, tiszta áhítatot kéziratlapjai s rajzai, kötetei és fényképei közt szemlélődve. Emitt Bella nővérével, kisfiúként, ott a pápai érettségiző diák, kedves tanárainak, Szathmáry Lajosnak, A. Tóth Sándornak, Gáti Samunak a társaságában. Amott művészbarátaival, Latinovits Zoltánnal, Orosz Jánossal (kinek Nagy László-domborműve a szülőház falát díszíti), bolgár cimboráival meg a fiával, akit a „tündérkertbeli hajdúvezérről Andrásnak” nevezett el az édesapja.

A szomszédban az ágy, amelyben világra hozta érzékeny lelkű, szép édesanyja Nagy Lászlót. A fogason a nagykabát, mit élete végéig viselt. Jobbról, balról festmények, Nagy László munkái. („Már gyermekkoromban sokat rajzoltam, festő akartam lenni. S mert költő lettem, annak oka a drága József Attila, aki korán megigézett verseivel, árvaságával, halálával.”) A ház falához tapadó, hajdan volt kocsiszín átépítése után szintén emlékszoba lett, bolgár emlékhely az ösztöndíjasként Bulgáriában időző, ott a bolgár népköltészetet igen-igen jól kitanuló, s az ottani folklór felől a magyar népköltészethez visszataláló Nagy Lászlónak. Halálának huszadik évfordulóján, január 30-án itt emlékeztek rá barátai, tisztelői.

Az emlékház áprilistól október végéig van nyitva, a gondnok azt állítja, sokan látogatják. Iskoláscsoportok a környékről, külföldiek a világ minden tájáról. A vendégkönyv tanúsága szerint 22 ország fiai, lányai fordultak meg itt, bolgárok, németek, amerikaiak, románok, spanyolok, franciák… (Az emlékházhoz csapott kutatószobát mostanában főleg a határokon túli magyar irodalmárok lakják, régebben dolgozott itt Göncz Árpád és Kósa Ferenc is.) Volt olyan nap, amikor 507 látogatója volt a dombok, hegyek, erdők, mezők körében magányosan álló háznak de nem ritka az olyan alkalom, amikor reggeltől estig két-háromszázan térnek be ide. Mi hozza őket a forgalmas utaktól, agyonreklámozott idegenforgalmi nevezetességektől távol eső, kisemberek közös akaratából megmentett és fenntartott házba? Talán, mert messziről sejteni, hogy e falak közt csakugyan az „örökkévalóság lelke dúdol halkan…”

2015. július 17.

vissza >>