Amikor a filmrendező taxisofőrnek áll…

Az iráni Jafar Panahi többet ült börtönben, mint rendezői székben. Ez azonban a nyugat-európai nevezetes filmszemléken, Cannes-ban, Berlinben, Velencében is kitüntetett filmest, úgy tűnik, a legkevésbé sem zavarja. Megtalálja a módját, hogy miként adja tudtára a világnak, milyen az élet az Iráni Iszlám Köztársaságban, azaz Perzsiában. Legutóbbi filmje kedvéért például, amelyet pár hete a magyar mozikban is vetítenek, és remélhetőleg hamarosan valamelyik magyar nyelvű televízió is a műsorába emeli, taxisofőrként járta Teherán utcáit, és alkalmi utasainak a közreműködésével mutatta be a teheráni hétköznapokat.

Keserűség nélkül, ajkán hol fájdalmas, hol évődő mosollyal, megértő s megbocsátó, mondhatni, kedélyes szeretettel dolgozik Panahi. Nem csoda, hogy a Taxi Teheránt Arany Medvével jutalmazták Berlinben…

Az 1960-ban született Jafar Panahit egyébként 1995 óta ismerik és méltányolják a filmművészet szerelmesei, amióta A fehér léggömb című játékfilmjét Cannes-ban Arany Kamera díjjal jutalmazták. (A kört a 2000-es velencei filmfesztiválon Arany Oroszlánnal, a Tranzit kávézót 2005-ben Franciaországban ismerték el. A Pályán kívül 2006-ban a zsűri nagydíját, a Parde 2013-ban a legjobb forgatókönyv díját kapta Berlinben…) Apja erős tiltása ellenére és a titokban megnézett Biciklitolvajok című olasz film hatására lett belőle filmrendező. Pályáját szülőhazájának szigorú szokásrendje is derekasan alakította: elsőként az által, hogy az iraki-iráni háborúban szolgáló kiskatonának kamerát adott a kezébe. Másodjára, hogy a „szófogadatlan” teheráni főiskolást a Perzsa-öböl partjára száműzte. Az alkotási vágyat azonban sem ekkor, sem később nem lehetett kiölni Panahiból. 2010-ben hatévnyi börtönbüntetésre és húszévnyi általános szilenciumra ítélték. A börtönben töltendő szabadságvesztést később módosították: a nemzetközi ismertségnek örvendő filmrendezőnek házi őrizetben kell élnie. Azaz, mint legfrissebb munkája révén is látható: kellene. Az 55 éves, rokonszenves „fenegyerek” ugyanis sem a házi őrizetet, sem a működési és nyilatkozási tilalmat nem veszi komolyan. Noha a két évtizedes általános szilencium értelmében nem filmezhet, interjút semmilyen formában nem adhat és szülőhazáját sem hagyhatja el, Panahi s a munkái itt is, ott is megjelennek. Mint az On the Spot A helyszín: Irán című epizódjában is láthattuk, készségesen ad interjút az olyan, messziről jött, jó szándékú tévéseknek, mint amilyen Cseke Eszter és S. Takács András; a rá kiszabott, szigorú büntetés óta forgatott filmjeit pedig, ha törik, ha szakad, eljuttatja azokhoz, akiknek szánta őket. (2010-es dokumentumfilmjét például, amely már a címével is a rá vonatkozó megtorló intézkedéseken élcelődik, az Ez nem egy film című rendezését egy tortában csempészték ki Iránból.)

A politikai okokból teljes hallgatásra ítélt iráni filmrendező, Jafar Panahi legújabb filmje érdekében taxisofőrnek állt, hogy utasai segítségével mérje föl, milyenek a hétköznapjai a teheráni embereknek. A diáklánynak, a vérző fejű közembernek, a zugárusnak, a veszett ügyek védőügyvédének…

Sofőrnek álcázza magát, autójának műszerfalára apró kamerát szerel, úgy döcög-robog végig Teherán utcáin, majd az így készült anyagból olyan játékfilmes elemekkel operáló dokumentumfilmet állít össze, amelyből a sokarcú város elég közelről és elég alaposan megismerhető. Utasai közül egyesek – kikről nehéz megmondani, valóban az utca emberei-e, vagy a rendező által ügyesen irányított színészek – kevesellik az érvényben lévő törvények szigorát, mások sokallják. Van, aki az autókerék-tolvajokat is halálbüntetéssel sújtaná, és van, aki a média által népszerűsített akasztásokat is sokallja.

Egyszer a sok évszázados hagyományokat és hiedelmeket éltető s azok szerint élő asszonyokat „fuvaroz” a rendező. Másszor balesetet szenvedő, vérző fejű férfiút, aki a hátsó ülésen a sofőr mobilja segítségével végrendelkezik, hogy feleségét ki ne semmizzék családjának a nőkkel szemben a helyi szokásoknak megfelelően könyörtelen férfitagjai. Aztán megismerkedhetünk egy élelmes zugkereskedővel is, aki abból él, hogy jó pénzért a Perzsiában tiltott filmeket árusítja. Művészfilmeket, zombisokat, kinek mire van gusztusa. Ügyfelei közt egy főiskolás fiatalember is feltűnik (a pályakezdő Panahi hasonmása?), akinek az a legfőbb gondja, hogy nem talál megfelelő témát magának. Bezzeg a taxi legfiatalabb utasa, a „sofőr” iskoláskorú unokahúga! Hogy házi feladatát elkészíthesse, természetesen ő is filmet forgat, miként a bácsikája; kézi kamerácskájával ő is környezetének életét követi. De neki már a forgalmazás is gondot okoz, miként az is, hogy kamerával a kézben a valóságból mi vállalható, mi nem.

Vannak, akik unalmasnak találják a Taxi Teherán 82 percét. Vannak, akik mesterkéltnek, kimódoltsága ellenére is kimunkálatlannak. A figyelmes néző több hibát is találhat benne, ez kétségtelen. (Miután a balesetet szenvedő, vérző férfiút a kórházi alkalmazottak kiemelik a kocsiból, a sebesülttel együtt a hátsó ülésen hagyott véres foltok is azon nyomban „távoznak” a taxiból; a következő percben az új utasok, az epésen káráló asszonyságok már kifogástalan ülőhelyeken trónolhatnak…) Gikszert többet is találni a Taxi Teheránban, csakugyan. Üresjáratot nemigen. Nem tudom más hogy’ van ezzel, én a képi pontatlanságokat, balfogásokat könnyebben meg tudom bocsátani, mint a „tartalmatlanságot”, a semmit-mondást, a laposságot. Kiváltképpen annak a rendezőnek, akinek jelentős kockázatot vállalva, tilalomfák közt kell dolgoznia. Aki alkotási vágyát ennek ellenére sem adja fel, akitől a véleményformálás jogát semmi módon nem lehet elvenni.

Nem tudom, Jafar Panahi példáját hány budapesti filmes tudná vagy akarná követni. Pedig a mi fővárosunk útjain döcögő-száguldó taxik utasai is a valóságról szoktak beszélni! Kendőzetlenül, máz és fényezés nélkül.Ezt, mint e szolgáltatást elég gyakran igénybe vevő polgár, magam is tanúsíthatom.

2015. július 28.

vissza >>