Vannak, akik mindent megengedhetnek maguknak?

Vannak, akik mindent megengedhetnek maguknak? Lövöldözhetnek, gyilkolhatnak is? A Gyertek el a névnapomra című magyar játékfilm szerint, amelyet október 13-án, vasárnap tűz délelőtti műsorára a Duna World, látszólagos demokráciákban igen. Mi több – amint az a Karinthy Ferenc írásaira alapozott, időtlenül hatásos Fábri Zoltán-filmből is kikövetkeztethető – voltaképpen kockázatmentesen. Abban a visszás korban, amikor ezt a kétórányi „röntgenképet” a hazai színjátszás közszeretetnek örvendő tagjaival közösen összehozták, egyszer-másszor már próbálkozni lehetett a (részleges) igazmondással is. No, persze, annak is ára volt: Karinthy Ferenc már évekkel korábban közreadta 1956-ot bántó egyoldalúsággal bemutató regényét, a Budapesti őszt. Fábri Zoltánnak meg az utolsó munkája lett a Gyertek el a névnapomra.

Korrupt, bürokrata banda – süvölti a Cseke Péter által megszemélyesített fiú a Duna-parti szép házban – Gobbi Hildának a filmforgatás kedvéért bérbe vett, híres visegrádi villájában – a Kállai Ferenc, Szilágyi Tibor, Mádi Szabó Gábor… „közreműködésével” igen valósághűen mulatozó, úrhatnám elvtársaknak. Hát el akarják hallgattatni…

Az ingerkedve tivornyázó nagymenők pontosan tudják, milyen kivételes a helyzetük. A házigazda el is mondja, közszemlére kitett javait mivel érdemelte ki:

Többet markolok ki abból a bizonyos közös fazékból – harsogja, még színjózanul –, amelyből mindannyian élünk. Na és? Tízszer, százszor is többet rakok bele!”

No igen, ez a létfilozófia minden időben ismerős.

Legfeljebb a lexikai tálalása más.

Dübörög a gazdaság, és akik „dübörögtetik”, bárkinél mohóbbak, harácsolóbbak lehetnek. A munkáshatalomnak nevezett államforma uralkodó osztályának a tagjainál is.

Ezen ellentmondás feloldása érdekében széles mosollyal élcelődnek a Karinthy Ferenc és Fábri Zoltán által előszólított elvtársak: „Mi lesz velünk, ha visszajönnek a kommunisták?”

Ám az alkonyi órán „csak” az ifjúság érkezik. Az egyik főelvtárs leánykája meg a kedvese. A Herczeg Csilla által megszemélyesített lány azt akarja apja tudtára adni, hogy „szeretné kipróbálni, mire jut a maga erejéből”.

(Talán még emlékszünk rá egynehányan, az ’56 utáni, „nagyérdemű elvtársak” gyermekei érettségijük eredményétől függetlenül, felvételi vizsgára sem kötelezve lehettek egyetemi, főiskolai hallgatók. Ha felmenőik a Szocialista Hazáért érdemrend birtokosai voltak, érvényesülésüket senki és semmi nem gátolta – még a rendszerváltás után sem.)

A Gyertek el a névnapomra című filmet, ha valamelyik tévétársaság jóvoltából elénk kerül, az egymást védő elvtársak nagyjelenetei miatt szokás cikizni. Hogy, hogy nem, hiteltelennek tartják az emberek.

Utóirat:

Csúf idők túlélőjeként van egy a valóság által hitelesített történetem, amellyel – talán – igazolhatom, hogy a Fábri-film napjainkban megkérdőjelezett fordulata egyezik-e az 1970-es, 80-as évek mindennapi gyakorlatával. Azaz: a hatalom birtokosai akkor is a soraikból kikerülő vétkest mentették-e, mindenáron, ha az igazságszolgáltatás vagy a sors a megérdemelt büntetéssel sújtotta őket?

A Karinthy Ferenc által megírt és Fábri Zoltán által filmre vett történettel nagyjából egyidős, valóban megesett tragédia felemlítésével tanúsíthatom, zaklatott világunkban, bizony, az is előfordulhatott, hogy még a közbűntényeseket is másként ítélték meg, ha felmenőik nagymenők voltak. Bukottak, vagy virulensek, az elvbaráti kör hadba indult értük.

1975-ben szörnyű gyermekgyilkosság történt Budán, a Halászbástya közelében. Az elkövetőt a Magyar Nemzet kulturális rovatvezetőjének a tanúvallomása alapján találták meg, emeltek vádat ellene. (A budai lakos M. B. B. szokásos korareggeli kutyasétáltatása közben figyelt föl egy addig a környéken sosem látott, zavart alakra. Amikor a kiskorúak zaklatása miatt elítélt vagy megfigyelés alatt tartott személyeket előállították, e dicstelen sorban őt ismerte föl...)

Természetesen e drámai eset – miként országszerte – szerkesztőségünkben is napi beszédtéma volt. Mindnyájan a nyolc esztendős kislányt sirattuk, támadójának vezeklésére számítottunk. Kivéve ötvenkilenc éves kolléganőnket, az 1916 és 2003 között élt K. J.-ot, akit régi elvtársi kapcsolat fűzött az elkövető édesanyjához. (Ahhoz az asszonyhoz, aki a gyermekek ellen szinte sorozatosan elkövetett erőszakos cselekedetei miatti börtönbüntetését töltő fiának a szabadlábra helyezését – kapcsolatai révén – kijárta.) K. J. erős szavakkal azt igyekezett a szerkesztőség tudtára adni, hogy M. B. B.-nak nem szabadna ez ügyben tanúskodnia, hogy „következményei lesznek”, ha koronatanúként az igazságszolgáltatás munkáját segíti.

S mert M. B. B. továbbra is azt tette, amit felismerése alapján és lelkiismerete parancsára tennie kellett, komisz hajsza indult ellene. Szinte minden írását, szerkesztői döntését megkérdőjelezték, támadták, többen is a munkakörére pályáztak. Nyugdíjazásakor főszerkesztői utasítást hozott neki a kézbesítő (egyik szerkesztőségi szobából a másikba), hogy többé személyesen ne keresse fel a Magyar Nemzetet, mert zavarja a szerkesztőség légkörét.

Mindezzel, persze, a Gyertek el a névnapomra című játékfilm október 13.-i televíziós bemutatója alkalmából sem hozakodtam volna elő. Ám azok a Budai rémmesék címen meghirdetett séták, valamint a Szeretlek, Magyarország című televíziós vetélkedőnek azok a „függvényei”, amelyek az 1975-ös bűntényt az új évezredben is felidézik, arra intenek, hogy a tétova többségnek, a mit sem sejtő fiataloknak újra meg újra el kell mondani: a korlátlannak vélt lehetőségeik által felbátorított nagymenőket nem érdemes, nem is szabad kritikátlanul szemlélni.

2019. október 8.

vissza >>