2017. május 13.

UPC, Te Drága, agyő!

Nem önszántamból fogadtam be tízegynéhány évvel ezelőtt. Szomszédjaim indokait hallgatva hittem el, hogy az Európa legnagyobb kábeltelevízió-szolgáltatójának mondott társaság, az United Pan-Europa Communications magyarországi kirendeltsége, az UPC Magyarország majd az én otthonomban is rendesen munkálkodik. Eleinte tényleg jól megvoltunk egymással, az új évezredben azonban – amikor a cég hirtelen megháromszorozódó veszteségét a társaság első embere ezzel a meghökkentő érveléssel igyekezett a világ színe előtt megokolni: „Minél több pénzt veszítünk, annál sikeresebbek leszünk!” – egyre több eljárását kezdtem furcsállani. Pár hónappal ezelőtt fönn is akadtam rajtuk. Amikor pedig, erőszakos telefonhívásaikkal próbálták elfogadtatni velem egyoldalú szerződésmódosításukat és az ezzel „szükségképpen” együtt járó áremelésüket, föl is háborodtam.

tovább >>

2017. február 18.

Batyikó

Akár hiszi a Kedves Olvasó, akár nem, olyan hely is létezik hazánkban, ahol a Magyar Kultúra Napja 1776 órán keresztül tart. És nem is akármilyen programmal! A dél-alföldi város, Orosháza legeslegújabb-kori hagyománya szerint, miután január 22-én, a Himnusz születésnapjára emlékeztek, az országhatárokon túli magyar kultúrát is köszöntik. 2017-ben a szépemlékű helytörténészről, néprajzkutatóról, Nagy Gyuláról elnevezett területi múzeumban, április 8-ig megtekinthető kiállításon mutatják be Erdély „legnyugatibb székely végvárának”, Torockónak a régmúltból átmentett, és időtlen időkig továbbörökítendő értékeit: festett bútorait, hímzéseit, étkeit. A történelmi jelentőségű torockói vasművesség emléktárgyait is.

tovább >>

2017. február 4.

A munkászubbony, meg ami mögüle kivehető

Örvendeznem kellene: ezúttal nem a veszteségeinkről szólnak a híradások, hanem holland kutatók által megtalált javainkról. Nevezetesen: A munkászubbony című magyar némafilmről, amelyet nem csak azért kell ritka kincsként fogadnunk, mert a hazai filmtörténetnek abból a korszakából való, amelyből jobbára csak töredékeket őrzünk; de azért is, mert a kor – egyes közlemények szerint az 1914-es, mások szerint az 1915-ös esztendő – leghíresebb művészei tűnnek fel benne. A férfi főszereplő Hegedűs Gyula, kinek a természetes, tiszta beszédére, hitelesen felépített szerepeire még ötven éve is szívesen hivatkoztak a színházi szakemberek. Női főszereplője pedig – miként az a korabeli hirdetményen is olvasható – Szamosi Elza volt. Az az amerikai operaszínpadokon is sikeresen bemutatkozó drámai szoprán, akiről még az aggastyánok is kórusban zengték: „szép, mint a bűn, és karcsú, mint a párduc”. Aztán, amikor e réges-régi film illő fogadtatása érdekében keresgélni kezdek, adatok, fotók, történetek után kutatok, a körkörös feledés, még inkább az általános érdektelenség erődítményeibe ütközöm.

tovább >>

2016. május 14.

„Addig, amíg lélegzünk, küzdenünk kell…
A többi nem ránk tartozik”

Régebben mindentudó öreguraktól hallottam róla, most viszont véletlenül került a kezembe. (Ha ugyan vannak véletlenek.) Az 1974-es Tiszatáj irányította rá a figyelmemet Kosztolányi Dezsőnek arra a Nyugatban, 1930. júliusában közreadott, nyílt levelére, amelynek címzettje Antoine Meillet, korának tán legjelentősebb francia nyelvésze volt. Tárgya pedig – és egyúttal az írás címe is – A magyar nyelv helye a földgolyón. A College de France professzora ugyanis, Les Langues dans l’Europe nouvelle című munkájában oly’ lekicsinylően szólt anyanyelvünkről, hogy azt a korabeli magyar próza és líra nagymestere, „aki anyagával bíbelődve sokszor és szívesen eltűnődik a nyelvi jelenségekről” nem hagyhatta megválaszolatlanul. Azt tartotta, „addig, amíg lélegzünk, küzdenünk kell… az igazságért. A többi nem ránk tartozik”.

tovább >>

2016. április 30.

Mit csinált Marsigli 330 évvel ezelőtt?

Ha a média szinte napi rendszerességgel nem foglalkozna a budavári királyi palota legújabb kori rekonstrukciójával, talán senkinek nem jutna eszébe, hogy az 1300-as évektől folyamatosan épített, Nagy Lajos, majd Zsigmond király és Mátyás király által kibővített és ki is teljesített uralkodói lakhely 330 évvel ezelőtt, a több hónapon keresztül tartó, 1686-os ostrom idején dőlt romba s tűnt el ország-világ szeme elől, a maga reneszánsz szépségével egyetemben. A budai vár XVII. századi drámájáról nem készült játékfilm, nem úgy, mint 1849-es visszafoglalásáról. Romantikus regények szerzőit sem igazán hozták lázba a történet név szerint is jegyzett szereplői. S mi, magyarok egyébként is könnyen felejtünk. Vér áztatta emlékköveinket – úgy tűnik – késedelem nélkül.

tovább >>

2015. szeptember 11.

Kis magyar lakóhelyismeret

Nevezték Svábhegynek – mert 1686-ban, Buda visszafoglalásakor a sváb tüzérség innen adott jelet a végső rohamra –, Istenhegynek, Szabadság-hegynek… Jelenleg Széchenyi István nevét viseli. A szép hegyoldal dicső múltját alighanem a Karthauzi-villa idézi meg a legihletettebben a ma embere előtt. A dicstelent – több lakóház is a villa közelében. A volt Majestic, Mirabell és Lomnic szálló, a Golf meg a Bellevue Hotel, ahová 1944. március 19. után német megszállók szállásolták el magukat. Valamint a foglyaikat.

tovább >>

2015. július 5.

„az 56-oson hallgatom a világ zaját”

Minden rosszban van valami jó – valahányszor a vissza-kalefesített Moszkva téren bukdácsolok, a nagyanyáimtól hallott bölcs mondást mormolom magamban. Az évek során szégyenletesen, mi több: életveszélyesen lepusztult budai placc felújítását levezénylők ugyanis azt ígérik, az a Hűvösvölgyből induló, történelmi jelentőségű villamosjárat, amely, utazóközönségének nagy bánatára, 2008 óta szünetel, ismét 56-os számmal halad majd át az újjászülető területen.

tovább >>

2015. április 23.

„Magyarország még béklyókban szenved”

Egyre, másra kapja a díjakat A berni követ című magyar film, Szász Attila 2014-es rendezése. Legutóbb Kaliforniában Federico Fellini díjjal jutalmazta a 14. alkalommal megrendezett Tiburon Nemzetközi Filmfesztivál zsűrije. Előtte Montrealban, Los Angelesben, Auchorage-ban, Moszkvában ünnepelték a kis költségvetésből 17 nap alatt forgatott filmet, amely idehaza is kedvező fogadtatásra talált. A valóságos történetről azonban, amelynek alapján A berni követ forgatókönyvírója, Köbli Norbert dolgozott, mindezidáig keveset beszéltünk. Még kevesebbet elmélkedtünk. Pedig, volna miről…

tovább >>

2015. március 15.

Tatárbeszéd

Liszt Ferenc és a Pesti Vigadó című televíziós jegyzetem olvastán azt tanácsolja a kedves olvasó, arról a ridegségről se felejtkezzem meg, amellyel időnként a „hű rokont” szeretett magyarjai fogadták. Se a vádakról, amelyekkel az 1848-49-ben és az azt követő tragikus időkben tanúsított hallgatása s a magyar zenéről írt könyve miatt Liszt Ferencet illették. Belátom, indokolt e felvetés, még ha mindenki számára nyilvánvaló, akkor is: a régi panaszok és gyanúsítások a kort s annak hangadóit minősítik, és nem a világhírű művészt, akit célba vettek.

tovább >>

2015. március 6.

Budapesti éjszakák,
havannai hajnalok

Nem tudom, hányan tudják, tudják-e elegen: Frankofón filmnapok címmel nyolc magyar nagyvárosban – Budapesten, Miskolcon, Pécsen, Szegeden, Szombathelyen, Szolnokon és Tatabányán – olyan Franciaországban, Algériában, Belgiumban, Görögországban, Kanadában, Romániában, Svájcban forgatott játékfilmeket vetítenek, amelyek korunk gondjairól korunk emberének mesélnek. Hiperaktív fiát egyedül nevelő anyáról, deszkás bandákról, bevándorló családok utódainak boldogtalanságáról, ember és természet viszonyáról…

tovább >>

2015. február 14.

Határidő: február 24!

Hétfőnként zsúfolt nézőtér előtt vetítik Budapesten, az Uránia-mozi Fábri termében a Magyar Művészeti Akadémia által kiválasztott legjelentősebb magyar dokumentumfilmeket. Januárban, februárban – A történelem fogságában sorozatcím alatt – azokat a műveket mutatták be, amelyek azokat örökítették meg, akik minden szörnyűség közepette is meg tudták őrizni emberségüket. Ha ezen művek rendezői – például B. Révész László, Sára Sándor – mostanában szeretnék képbe hozni hétköznapi hőseiket, alighanem meghiúsulna a próbálkozásuk. Nemcsak a megidézni kívánt kor tanúinak évei miatt, hanem, mert ezek a fontos történelmi dokumentumfilmek a jelenlegi pályázati kiírásoknak nem igazán felelnének meg.

tovább >>

2015. február 6.

A sosem látott kollégát Dávid Mátyásnak hívták

Hét évvel ezelőtt, amikor a Magyar Nemzet hetvenedik születésnapját virágnyelven írt, kétrészes visszaemlékezésben ünnepeltem, még nem jelent meg Szőnyei Tamásnak az állambiztonsági szolgálat 1956 és 1990 közötti „irodalmi életét” dokumentáló munkája, a már terjedelmével is meghökkentő Titkos írás. Most azonban, hogy – honlapom látogatóinak köszönhetően – a világhálón ismét olvasható szeretett lapomnak az 1970-es, 80-as években megélt szomorú-víg története, kötelességem „lábjegyzetelni” 2008-ban közreadott mondataimat. Kiváltképpen az elnéző szeretettel megörökített kollégáról, Antal Gáborról írtakat. A politikai rendőrségnek 1957 februárjától 1964 májusáig Dávid Mátyás néven jelentő hírlapírót ugyanis, ámbár hosszú éveken át ugyanabban a szerkesztőségi szobában dolgoztunk, csak 2012 után ismertem meg.

tovább >>

2014. december 13.

Szellemi becsületrend?
A díj, amelyről mindnyájan dönthetünk

Sokan szellemi becsületrendnek nevezik, annak is tekintik a nemzet nehéz óráiban, 1995-ben Farkas Balázs, Fekete György és Makovecz Imre javaslatára megalapított Magyar Örökség díjat, amely azon személyiségeknek, intézményeknek, csoportoknak adományozható, akik és amelyek tevékenységükkel a kultúra, a gazdaság, a tudomány és a sport területén hozzájárultak a magyarság erkölcsi s szellemi felemelkedéséhez.

tovább >>

2014. december 3.

Justh Zsigmond emlékezete
Dandy, Krisztus-fejjel

Vékony csontú, halovány bőrű, törékeny jelenség, szakállas, szőke Krisztus-fejjel, megbabonázottan vonja maga után a tekinteteket, különösen a nőkét – írta róla Halász Gábor a Nyugatban mintegy fél évszázaddal a halála után. Márai Sándor pár évvel később, a Pesti Hírlap hasábjain a dandyt örökítette meg, aki „éles szemmel látja korát és nemzedékét; középosztály nincs, a szó nyugati értelmében, az arisztokrácia fáradt, a nemzeti megújhodás csak a nép mély rétegeiben találja meg az új erőket”. Justh Zsigmond, a világlátott író és irodalomszervező, régi, tehetős család sarja, Czóbel Minkával 1890-ben ismerkedett meg.

tovább >>