magamról

Egy nyugat-dunántúli kisvárosban, Pápán születtem és éltem tizennyolc éves koromig. Csodálatosan gazdag gyermekkorom volt, pedig – mint utólag rádöbbentem – igen-igen szegények voltunk. Hétévesen, egy vasárnap reggelen bejelentettem a szüleimnek, hogy magyar író leszek, és pont olyan könyveket fogok írni, mint az Egri csillagok. Aztán 1957 tavaszán közöltem velük, változtattam korábbi álláspontomon, újságíró leszek, és hazugságmentes cikkeket fogok írni.

A 70-es években kivétel nélkül mindenkinek el kellett végeznie a Magyar Újságírók Országos Szövetsége, a MÚOSZ által szervezett, kétéves újságíró iskolát, függetlenül attól, hogy szakérettségivel, általános iskolai végbizonyítvánnyal, egy vagy több egyetemi diplomával rendelkezett-e az illető. Nem sok szellemi izgalmat tartogatott számunkra ez a tanoda, a kulturális újságírás tudnivalóit például olyan „témavezető” igyekezett elsajátítatni velünk, aki Kun Béla újságírói érdemeiről írt kandidátusi értekezésével szerzett „nevet” magának. (Később megtudtam, hogy a nevezetes dolgozatot is egy ’56-os tevékenysége miatt egyetemi katedrájáról az Országos Széchényi Könyvtár raktárába élethossziglan áthelyezett történész állította össze a „tudós újságíró” helyett. Parancsszóra? Néhány jó szó reményében? Ki tudja?) Eltékozolt időnek tartottam minden percet, amit ennek az embernek a tanóráin kellett töltenem, s ezt alighanem ő is észrevette rajtam. Egy alkalommal, amikor már csak pár hét volt hátra a sanyarú stúdiumokból, ordítozni kezdett velem. Azt harsogta, tűnjek el a szeme elől, ő majd gondoskodik róla, hogy soha ne lehessen belőlem újságíró. Rajcsányi Károly azonban, a Magyar Nemzet főszerkesztő-helyettese a tanév végén saját kezűleg írta rá valamelyik MÚOSZ-os okmányomra hogy a Magyar Nemzet a munkahelyem.

Amikor a New York-palota második emeletén levő szerkesztőségbe (ma „királyi lakosztály”) először beléptem, a magyar sajtó első, fő hivatású tévékritikusának, Vilcsek Annának a temetésére indult a szerkesztőség apraja, nagyja. A gyászszertartásról visszatérve új televíziós jegyzetíró után kellett nézniük. Velem próbálkoztak. Miután az első jegyzetemet az igényességéről híres Mátrai Betegh Béla elolvasta, azonnal „véglegesített”. Azóta sokszor megkérdezték tőlem, a lapban közölt, sok száz írással mi volt a célom? Mi az, amit át akartam adni az olvasónak? Az értékrendemet – mindenkinek ezt válaszoltam. Radnóti Miklós Töredékének a szavaival, sajnos, mi, XXI. századi polgárok azt mondhatjuk el magunkról, hogy oly korban élünk e földön, mikor az ember önként, kéjjel butul, nemcsak parancsra, s míg a média által tálalt balhitekben hisz s tajtékzik téveteg, befonják életét vad kényszerképzetek. Magamban pedig azt szoktam mondogatni, ha hetenként közreadott televíziós jegyzeteimmel három ember tévénézési szokásait tudtam befolyásolni, már akkor sem éltem hiába. Márpedig ez a heti három, szavaimra ügyelő tévénéző, így vagy úgy, mindig „összejött”, az olvasói visszajelzések 2014. november 1.-ig, a Magyar Nemzettől való – költségtakarékossági megfontolásokra hivatkozó – elbocsátásomig ezt tanúsították. Számolja ki, aki akarja: 1973 novembere óta írtam heti televíziós jegyzeteimet, azaz éppen negyvenegy éven, 492 hónapon, vagy 1968 héten át, voltaképpen szünet nélkül. Ha tehát csak ehhez az általam „előirányzott” hármas számhoz ragaszkodom, és a szorzási műveleteket sem tévesztem el, büszkén állíthatom, ez idő alatt legalább 5904 ember televíziós választásainál segédkezhettem. Hogy mások hogyan könyvelik el ezt a regimentet, nagynak tartják vagy kicsinek, nem tudom. Számomra akkor is szeretnivaló sokadalom, ha ma már pontosan tudom, internetes statisztikákkal igazolhatom, a bloggerre egyetlen esztendő alatt is többen figyelnek, mint az országos napilap sokak által igen népszerűnek tartott hírlapírójára, évtizedeken át.

Hogy miért kell az internetes statisztikákra hivatkoznom? 2014-ben ugyanis, miután a Magyar Nemzettől kiakolbólíttattam, bloggernek álltam, és a világhálón olyan weblapot kezdtem el működtetni, amelynek a segítségével nemzetes munkásságomat folytathattam. Olvasóim egy része így is rám talált. Sőt, új olvasókra leltem. Kedves, előítélet-mentes, okos emberekre, San Franciscótól Marosvásárhelyig. Örülök a figyelmüknek, boldogan fogadom, ha „lájkolják” – bocsánat: „tetszikelik” – internetes írásaimat (Elfelejtettük, hogy angyalok voltunk; Rendes kölkök, szép család; Ha egy kicsit jobb világban élnénk; Gyilkos cápa? Vérengző ember?; A menekülés útvonalán; Brazil, vagy amit akartok; Sissi, Romy s más boldogtalanok; Hölgyek öröme és diadala: Downton Abbey; Nemzedékek nagymamája – Bálint Ágnes; Sebő 70; Az örök gyermek Sajdik Ferenc Magyar Örökség díja)

Miként legelső internetes munkaévemben, 2015-ben, 2016-ban és a 2017-es esztendő első fél évében is egyre többen kattantak rá a locsei.net-re. Ha a számítógépes kimutatásoknak hinni lehet – és miért ne lehetne? – Németországból, Ausztriából, Szlovákiából, Szerbiából is.

Erdélyből hetente, rendszeresen…

Svédországból, Izraelből, Kanadából egyre gyakrabban…

Persze, az internetes hírlapírás örömei sem tudják feledtetni velem a régi nagy szerelmet, ezért aztán olykor-olykor, bocsánatos bűneim számát szaporítva, a nyomtatott sajtó irányába is elindulok. Az Élet és Tudománynak és a Magyar Művészetnek is boldogan írogatok.

2016. január 9.

vissza >>